Nálunk anyámmal sok éve tart, és spirálisan megy a gyógyulási folyamat. Egy-egy balhés, nehéz, konfliktusos időszak során mindig egyre mélyebbről tudunk kimondani és kitisztítani dolgokat a köztünk lévő térben, így ezután következik egy az előzőnél sokkal mélyebb és tisztább összhang és közeledés, ami tart hetekig-hónapokig. Aztán jön a következő spirálkör, megint egyre több a feszkó, stb. Persze amúgy is folyamatosan váltakozik az ember napi hangulata, állapota, de megfigyeltem ezt a ciklikusságot; így haladunk körről-körre egyre jobb kapcsolatba, kemény meccsek árán.
Most úgy érzem, megint indul egy feszkósabb időszak. Megint egyre gyakrabban érzem elnyomónak anyám energiáját. A saját (és mások..) határait nem tisztelve túl sokat ad, önfeláldoz, és ezzel megfojt. Mindent kontrollálni akar. Szerintem azért is lettem autisztikus és a külvilágtól szorongó, mert anyám, mint egy burok, kiskorom óta rátapad a bőrömre, mint egy filmréteg, önálló kapcsolatom nem lehet a világgal, mert mielőtt én akár csak odáig eljutnék, hogy mérlegelem, mit akarok, mire van szükségem, szerintem mi a jó reakció, ő már löki is a saját verzióját, de úgy, mint egy buldózer. Persze a lehehegeslegjobb szándékkal.....
De ugye mindeközben meg tényleg elképesztő, mennyit tett és tesz értünk. Főleg a különböző terap csoportokban hallva, hogy mások anyjai gyakran mennyire leszarják a gyereküket. És fejlődik is nagyon sokat, csinálja ő is a terápiákat, és végre TÉNYLEG érezhető a javulás. Meg persze több olyan krónikus betegsége van, ami gyakorlatilag életveszélyes, és nincs olyan nap, hogy ne futna át az agyamon, hogy vajon nem fog-e ma szívrohamot kapni. Illetve tudom, hogy a nagyanyám ápolási mizériája meg a súlyos lelki problémái miatt mennyire küszködik szegény nap mint nap.
Perpillanat mégis kurvaszar és szorító az egész. Nehéz balanszírozni aközött, hogy megengedjem, ne fojtsam el a dühömet, frusztrációmat, de közben meg tegyem félre az egómat, és segítsek, amiben tudok.
Szóval itt vagyok megint ebben az ismerős keresztrefeszülésben, az egyik oldalon az húz, hogy nade mennyit kaptam, kapok, hogy alapvetően a szeretet mozgatja, stb. A másik oldalon meg ez a fizikai fulladásérzetig erősödő érzés, hogy megfojt az aggodalmával, az akarásával, a túlbuzgóságával, a terével. És persze az egésszel járó bűntudat.
"Hálisten" régi jó ismerősöm ez a feszület, így már nem pusztulok úgy bele, mint régen, és talán 1. jobban meg tudom már magamnak engedni az érzéseimet mindkét oldalon 2. olykor jobban kívül tudok maradni, szemtanúként figyelve a drámát 3. sokszor rádöbbenek, hogy a "hiba" az én készülékemben van, és projektálok, a saját belső bizonytalanságomat vetítem rá, 4. egyre képesebb vagyok a hasításos fekete-fehér látásmód helyett egyszerre látni és elfogadni a jót és a rosszat is egy helyzetben vagy emberben.
Mindezzel együtt most épp sírhatnékom és falatverhetnékem van ettől az egész satu-érzéstől, mert csapdába esve érzem magam. Elviselhetetlen tud lenni, ahogy azt érzem, hogy a kontrolljával, a jóindulatú szándékú, de felszín alatt borzasztóan erőszakos energiájával hurokban tart - de közben meg mindent megtesz értem, gyakran sokkal többet, mint szeretném, és hát ki tudhatja, meddig él(ünk), úgyhogy hogyan is lehetnék jogosan dühös. És hát masszívan a haszonélvezője is vagyok ennek az anyagi függésnek, akármennyire is ágálok ellene.
Egy éve itthon élek anyáméknál, ebből mondjuk fél évnyit utaztam, és több hónapja sokéves anyagi mélyponton vagyok több próbálkozás ellenére, és ez így kezd már nagyon tarthatatlanná válni. Meg is hoztam a döntést, elkezdtem munkákat vállalni, olyat, amit egyszer már túlhaladtam, nem esik túl jól, és kicsit visszalépésnek érződik - de ki kell kaparnom magam ebből a régi jó függésből, ami szintén egy visszatérő "tanító jóbarát".
Nagyon sokat tanított ez a fél-egy év, amit együtt töltöttünk, de most már elég volt. Bárcsak az Élet is így gondolná... Attól félek, addig nem enged, amíg ki nem maxolta ezt a leckét is. Ami nem más, mint hogy anyám mindenféle felém jövő energiája ellenében meg tudjam tartani a középpontomat, önmagamat, egy stabil énérzetet - ami erős, független, és tisztában van magával. Mert ha ebbe vagyok belehorgonyozva, és nincs bennem eleve egy belső bizonytalanság, akkor amit csinál, az nem hat olyan betolakodóan, sőt, akár anyám valódi szándéka is meg tud érkezni hozzám. Hogy ne engedjek a bűntudatnak, vagy a bűntudat ellenére is tartsam a határaimat, mert hosszabb távon mindkettőnknek azzal teszek jót, ha kilépek ebből a játszmából. És hogy tényleg gyökeresen lássam és vállaljam a saját felelősségemet, és tegyem, amit tennem kell..
Nagyon szeretnék már végre szabadulni, több mint egy év után újra saját térben lélegezni, anélkül, hogy bárkinek bármilyen, nemhogy ilyen irdatlan erős figyelme, akarása, aggodalma alatt legyek 0-24-ig. Nemrég elutaztak anyámék egy hétre; miután elmentek, ahogy fellélegeztem, kijött rajtam minden: zokogva vertem ököllel a falat és mondtam el őt hangosan mindennek. Nem éreztem közben lelkiismeretfurdalást, nagyon jól esett, utána sokkal lejjebb nyugodtam, és a saját részemet-felelősségemet is tisztábban tudtam látni a helyzetben. Szóval ezt a mostani érzést is a legjobb, ha engedem jelen lenni, bár baromi kellemetlen, és kilátástalan is... De az egész nyaram nem szólt másról, mint az ehhez hasonló érzéseknek való tértartásról; és a bizalomról, hogy ha engedem őket jelen lenni, bármilyen kilátástalanok is, előbb-utóbb átégnek rajtam, kiégnek belőlem, és a nyomukban egy kicsit mindig más ember leszek.
