A határok. A határok arról (is) szólnak, hogy belátom, hogy az én tudományom, belátásom, felfogásom korlátolt, vannak határai, eddig terjed, és ez alapján ezt meg ezt a következtetést, álláspontot, igazságot tudom képviselni, és nem folyok szét a végtelenségig relativizálás, "nade ha innen nézzük akkor igazából úgy is igaz" és 55 különböző metaszint és meta-igazság földeletlen útvesztőjében. Akinek gondjai vannak a határaival, az tulajdonképpen arra törekszik, azt várja magától, hogy láthassa a (csak Isten szemében létező) teljes 100%-os objektív, abszolút igazságot, és amíg azt nem látja, addig nem mer, nem képes a saját, a maga behatárolt rálátása alapján beleállni egy igazságba. Így a határaimba beleállás az alázatnak is a gyakorlása, mert ezzel feladom a mindenható-mindentudóságra törekvést, és végre vállalom a nézőpontom behatároltságát, annak minden következményével együtt. Vállalom a felelősséget, hogy esetleg a nézőpontom, és következésképp az "igazságom" és az az alapján való viselkedésem tökéletlen. Egész biztos, hogy tökéletlen, és mégis tökéletes, akkor, ha a valódi belső szív-igazunkból ered, és az abba való beleállás szent aktusát jelenti; ami felülír bármilyen külvilágban megjelenő tökéletlenséget.

Inspira a Facebook-on is! https://www.facebook.com/inspirabloghu/