Az eredeti cikk:
Bethany Webster: Why it's crucial for Women to Heal the Mother Wound
Webcím: http://womboflight.com/2014/01/18/why-its-crucial-for-women-to-heal-the-mother-wound/
Fordította: spreadthelight
Ha szeretnél értesülni az új írásokról, kövesd az inspirát a Facebook-on!
https://www.facebook.com/inspirabloghu
Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a nők felszabadulásának legfontosabb, központi kérdése az anya-seb.
Az anyák és lányaik közti nehézségek és megoldandó problémák nagyon gyakoriak, mégis, nyíltan szinte senki nem beszél róluk. Tabu az anya-sebbel kapcsolatos fájdalmas érzésekről beszélni, s épp e tabu miatt az árnyékban, rejtve marad, ahol egyre tovább fekélyesedik, anélkül, hogy ránéznénk.
Pontosan mi az anya-seb?
Az anya-seb mindaz a fájdalom, ami a patriarchális kultúrákban a női léttel jár, és amit a nők generációról generációra továbbadnak egymásnak. Ide tartoznak azok a diszfunkcionális megküzdési stratégiák is, amikkel feldolgozni próbáljuk ezt a fájdalmat.
Az anya-seb a következő fájdalmas érzések egyvelege:
- Hasonlítgatás: az érzés, hogy nem vagy elég jó
- Szégyen: egy folyamatos háttér-érzés, hogy valami nem stimmel veled
- Ön-lekicsinyítés: az érzés, hogy mindenképp kicsinek kell maradnod (mindenféle értelemben), ha azt akarod, hgy szeressenek
- Nem múló bűntudat afelett, hogy többre vágysz, mint amid van
Az anya-seb a következő módokon nyilvánulhat meg:
- Nem vagy teljes, kiteljesedett önmagad, nehogy mások ettől fenyegetve érezzék magukat
- Nagyon jól viseled, ha mások rosszul bánnak veled
- Érzelmi gondoskodás másokról (akikről nem a te feladatod lenne)
- Versengés más nőkkel
- Ön-szabotázs
- Túlzott merevség és domináns attitűd
- Olyan problémák, mint az evési zavarok, depresszió, függőségek A jelenlegi patriarchális, férfi-domináns kultúránkban a nőket arra kondícionálják, hogy kevésnek érezzék magukat, nem pedig értékesnek és olyannak, akik megérdemlik a jót. Ezt a „kevés vagyok” érzést nők számtalan generációja építette már be magába és adta tovább az utána következőknek.
A nőket elnyomó kulturális környezet a lányokat két tűz közé helyezi.
Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy ha a lány internalizálja az anyja tudattalan hitrendszereit (amik nagy része a „nem vagyok elég jó” valamilyen formája), akkor ezzel megszerzi az anyja jóváhagyását; viszont saját magát és a benne rejlő lehetőségeket pedig elárulja.
Ha pedig úgy dönt, hogy nem teszi magáévá az anyja tudattalan hitét a saját korlátaiban, hanem (f)elismeri a saját erejét és lehetőségeit, azzal azt kockáztatja, hogy az anyja ezt tudattalanul személyes elutasításnak veszi.
A lány nem akarja azt kockáztatni, hogy esetleg elveszti az anyja szeretetét és jóváhagyását, így inkább ezeknek a korlátozó, tudattalan hiedelmeknek a magába építésével hűséget vállal az anyjához, és ezáltal érzi bebiztosítva a saját érzelmi túlélését.
A benne és az életében rejlő lehetőségek maximális kiteljesítése azért tűnhet veszélyesnek egy nő számára, mert ezzel azt kockáztatja, hogy az anyja valamilyen módon elutasítja.
Ez azért van, mert a lány tudattalanul megérezheti, hogy a kiteljesedése szomorúságot vagy haragot válthat ki az anyjából - mivel neki a saját életében sok mindent fel kellet adnia önmagából. Az anyja iránt érzett együttérzés, a neki való megfelelési vágy, és a konfliktustól való félelem hatására így hát végül lehet, hogy meggyőzi magát arról, hogy biztonságosabb, ha összehúzza magát és kicsi marad.
Az anya-sebbel való szembesülés elleni egyik leggyakoribb érv, hogy „a múlt az elmúlt.” Csakhogy a múlt elől sosem menekülhetünk el igazán, nem temethetjük el. Ott van a jelenünkben, a mindennapi életünkben lévő nehézségek és akadályok formájában. Ha kikerüljük a szembesülést az életünk egyik legeslegfontosabb és legalapvetőbb kapcsolatához kötődő fájdalmas érzésekkel, ezzel kulcsfontosságú lehetőséget szalasztunk el arra, hogy felfedezzük, kik is vagyunk valójában, és hogy autentikusan és örömmel élhessük valódi lényünket.
Az anya-sebet fenntartó sztereotípiák
- „Mennyi mindent tett érted az anyád!” (elsősorban másoktól jön)
- „Az anyám annyi mindent feláldozott értem. Nagyon önző dolog lenne tőlem, ha én megtenném, amit ő nem tudott. Nem akarom, hogy rossz legyen neki.”
- „Hűségesnek kell lennem anyámhoz, bármi áron. Ha megharagítom, azt fogja gondolni, hogy nem értékelem őt eléggé.”
Az is lehet, hogy a lány azért fél önmaga és lehetőségei kiteljesítésétől, mert fél, hogy ezzel hátrahagyja az anyját. Vagy attól, hogy az anyja fenyegetőnek fogja érezni álmait és ambícióit. Tarthat attól is, hogy az anyja kényelmetlen érzéseket, pl. irigységet vagy haragot fog táplálni irányában. Mindez általában mélyen tudattalan szinten történik, nyíltan nem ismerjük el és nem beszélünk róla.
Mindnyájan éreztük már a fájdalmat, amit anyánk cipel. És valamelyest mindnyájunkban ott van a gyanú, hogy részben mi tehetünk a fájdalmáról. Ebben gyökerezik a bűntudat. Ez egy gyermek korlátozott értelmi fejlettségi szintjéről érthető is, hiszen egy gyerek úgy érzi, mindennek, ami történik, ő az oka. Ha felnőttként nem nézünk rá erre a tudattalan hiedelemre, akkor meglehet, hogy még mindig hordozzuk magunkban, és következésképp még mindig nagyban korlátozzuk saját magunkat.
Az igazság az, hogy egyetlen gyerek sem tudja megmenteni az anyját.
A lány részéről meghozott SEMMILYEN áldozat nem kompenzálhatja mindazt a nehézséget és veszteséget, amit az anyjának esetleg el kellett szenvednie az évek során, pusztán mert nőként és anyaként él ebben a kultúrában. Mégis nagyon sok nő teszi éppen ezt kicsi kora óta: egy olyan tudattalan döntést hoznak, hogy nem fogják elhagyni vagy elárulni az anyjukat azzal, hogy „túl sikeresek”, „túl okosak” vagy „túl kalandvágyóak”. Ezt a döntést szeretetből és hűségből hozzák meg, illetve azért, mert nagyon is szükségük van az anya jóváhagyására és érzelmi támaszára.
Sokan összetévesztjük az anyánkhoz való hűséget az ő sérülései iránti hűséggel, és így részt veszünk saját magunk elnyomásában.
Ezek a dinamikák egyáltalán nem tudatosak, és a háttérben folyamatosan működésben vannak. Még a legegészségesebb, legtámogatóbb anya-lánya kapcsolatban is jelen lehet ez a dinamika valamilyen szinten, pusztán amiatt, hogy nőként élünk ebben a kultúrában. Az olyan lányok esetében pedig, akiknek az anyja komoly gondokkal küzd vagy küzdött (függőségek, mentális problémák, stb.), ezek a hatások rendkívül alattomos és romboló módon érvényesülhetnek.
Az anyáknak felelősséget kell vállalniuk, és el kell gyászolniuk a veszteségeiket.
Anyának lenni ebben a kultúrában elmondhatatlanul nehéz feladat. Sok nőtől hallottam már, hogy „Senki nem mondja, hogy milyen nehéz is ez.” vagy „Semmi nem tud felkészíteni arra, amikor hazaérsz a babával, és leesik, mire is vállalkoztál.” Kultúránk, főként az Egyesült Államokban, nagyon szigorú az anyákkal, kevés támogatást biztosít, sokan pedig egyedül nevelik gyermekeiket.
Társadalmunk ki nem mondott üzenetei az anyák felé:
- Ha az anyaság nehéz, arról te tehetsz.
- Szégyelld magad, ha nincsenek emberfeletti képességeid.
- Vannak a „természetes anyák”, akiknek az anyaság könnyű. Ha te nem ilyen vagy, akkor valami nagyon-nagyon nem stimmel veled.
- Mindenben sikeresnek kéne lenned: legyenek jól nevelt gyerekeid, légy szexuálisan vonzó, legyen sikeres karriered, és stabil házasságod.
Azok az anyák, akik ebben a kultúrában tényleg rengeteg mindent feláldoztak a gyermekeikért, valódi elutasításként élhetik meg, ha a gyerekük túlhaladja azokat az álmokat, amiket maguknak lehetségesnek gondoltak. Az anyában lehet egy olyan érzés, hogy a gyereke tartozik neki, hogy rendelkezhet felette, vagy pedig elismerést és megerősítést vár tőle; ami a manipuláció nagyon finoman megbúvó, de erőteljes formája. Ennek a dinamikának a hatásaként a lányok következő generációja is azt választja, hogy kicsi marad, hogy ezáltal az anya továbbra is elismerve és megerősítve érezze magát anyai identitásában; egy olyan identitásban, amiért annyi mindent feláldozott, és amiért olyan kevés támogatást és elismerést kapott cserébe.
Az anyák tudattalanul és nehezen megfogható formában mély haragot projektálhatnak gyermekeikre. Csakhogy ez a harag valójában nem a gyerekeknek szól. Ez a harag annak a patriarchális társadalomnak szól, ami azt követeli a nőktől, áldozzák fel és maximálisan zsigereljék ki magukat a gyereknevelés oltárán.
Egy gyerek pedig, akinek szüksége van az anyjára, gyakran hozza meg azt a tudattalan döntést még korai gyerekkorban, hogy saját magát feláldozva valahogy megpróbál enyhíteni az anyja fájdalmán. Ez a korai döntés gyakran az oka a háttérben húzódó problémáknak, ám erre gyakran sokkal később, már felnőtt korban derül csak fény.
Az anya-seb azért létezik, mert nincs egy olyan biztonságos tér az anyák számára, ahol feldolgozhatnák a dühüket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amikről - mivel a társadalom ezt követelte - le kellett mondaniuk. Illetve azért, mert a lányok tudattalanul még mindig attól félnek, hogy ha nem hozzák meg ugyanazokat az áldozatokat, mint az előző generációk, akkor majd elutasítják őket.
Társadalmunkban nincs olyan biztonságos tér az anyák számára, ahol kiadhatnák a haragjukat. Így hát ennek célpontjává gyakran, tudattalanul, a gyerekek válnak. A lány pedig magnetikus célpontja lehet az anya haragjának, hiszen neki nem kellett még feladnia emberi mivoltát az anyaságért. A fiatal lány emlékeztetheti az anyát a saját, meg nem élt lehetőségeire. És ha a lány elég értékesnek érzi magát ahhoz, hogy elutasítson bizonyos olyan patriarchális előírásokat, amiket az anyának le kellett nyelnie, akkor ez könnyen aktiválhatja az anya felszín alatti haragját.
Természetesen a legtöbb anya a legjobbat akarja a lányának. Csakhogy, ha egy anya nem dolgozta még fel a saját fájdalmát, és nem tudott megbékélni az áldozatokkal, amiket meg kellett hoznia, akkor azt, ahogyan a lányát támogatja, át fogják szőni olyan üzenet-foszlányok, amik finoman szégyent, bűntudatot és kötelesség-érzetet ültetnek el benne. Ezek a legjóindulatúbb szituációkba is beszivároghatnak, általában valamilyen kritika formájában, vagy olyan módon, hogy az elismerés az anyáé legyen. Legtöbbször nem is egy adott állítás tartalma maga hordozza a felszín alatti neheztelést, hanem az az energia, amivel az anya azt átadja.
Egy anya úgy tudja elkerülni, hogy haragja a lányát találja meg, és hogy továbbadja az anya-sebet, ha teljesen elgyászolja a saját veszteségeit. Illetve ha gondoskodik arról, hogy ne a lányára támaszkodjon, mint első számú érzelmi erőforrásra.
Az anyáknak el kell gyászolniuk mindazt, amit fel kellett adniuk; amit szerettek volna, de már sosem érhetnek el; amit a gyerekeik sosem adhatnak meg nekik; és a helyzetük igazságtalanságát. Ámde, bármilyen igazságtalan és méltánytalan legyen is a helyzet, nem a lány felelőssége, hogy kárpótolja az anyját az elszenvedett veszteségeiért, vagy hogy kötelezve érezze magát arra, hogy ő is ugyanígy feláldozza magát. Az anyák részéről elképesztő erőt és integritást igényel, hogy erre képesek legyenek. És támogatásra van szükségük ebben a folyamatban.
Az anyák úgy szabadítjhaták fel a lányaikat, ha tudatosan feldolgozzák a saját fájdalmaikat, anélkül, hogy azokat a lányuk problémájává tennék. Így az anyák megadják a lányuknak a szabadságot arra, hogy bűntudat, szégyen vagy kötelezettség-érzés nélkül menjenek az álmaik után.
Amikor az anyák tudtukon kívül úgy hatnak a lányukra, hogy az felelősnek érezze magát a veszteségeikért és osztozzon a fájdalmukban, akkor ez egy olyan diszfunkcionális összefolyást generál, amitől a lányban megerősödik a hiedelem, hogy nem érdemli meg az álmait. Illetve alátámasztja azt a hiedelmét is, hogy az anyja fájdalmáról valamiért ő tehet. Ez pedig rengeteg féle módon nyomoríthatja meg őt.
A patriarchális kultúrában felnövő lányokkal a társadalom azt érezteti, választaniuk kell két dolog között: vagy beleállnak az erejükbe, vagy szeretetet kapnak; de a kettő együtt nem lehetséges. A legtöbb lány a szeretetet választja a kiteljesedés helyett, mivel igen erősen azt érezhetik, hogy ha maximálisan kiteljesednek és megélik az erejüket, akkor ezáltal elveszíthetik a számukra fontos emberek, főképp az anya szeretetét. Így hát a nők kicsik és kiteljesületlenek maradnak, és tudattalanul tovább adják az anya-sebet a következő generációnak.
Nőként él bennünk egy olyan homályos, de erőteles háttér-érzés, hogy ha beleállunk az erőnkbe és kiteljesedünk, az kárt fog tenni a kapcsolatainkban. És hát a nőknek azt tanítják, hogy a kapcsolatokat értékeljék mindennél többre. Ragaszkodunk kapcsolataink morzsáihoz, miközben a lelkünk lehet, hogy mélységesen vágyakozik belső lehetőségeink megvalósítására. Pedig pusztán a kapcsolataink sosem tudják kielégíteni azt a vágyunkat, hogy teljes életet élhessünk.
Az anya-lánya kapcsolat középpontjában álló hatalmi dinamika tabu téma, pedig ez az a gyökérprobléma, ami az egész anya-seb középpontjában is áll.
Ennek a nagy része a felszín alatt zajlik, mivel kultúránkban rengeteg tabu és sztereotípia él az anyasággal kapcsolatban:
- Egy anya mindig támogató és tele van szeretettel
- Egy anyának sosem szabad haragot vagy neheztelés éreznie a lánya felé
- Anya és lánya legyenek legjobb barátnők
Az a sztereotípia, miszerint „egy anyának mindig csupa szeretetnek kell lennie”, megfosztja a nőket az emberi mivoltuk teljes spektrumától. Mivel a nőknek nincs megengedve, hogy teljes emberi lények legyenek, a társadalom jogosnak érzi azt, hogy nem adja meg a maximális tiszteletet, támogatást és a szükséges erőforrásokat az anyáknak.
Pedig az anyák igenis emberi lények, és minden anyának lehetnek olyan pillanatai, amikor épp nem csordul túl benne a szeretet. Persze vannak olyan anyák is, akikben az idő nagy részében tényleg nincsen szeretet; függőségek, mentális problémák vagy más nehézségek miatt. Amíg nem vagyunk hajlandóak szembenézni ezekkel a kényelmetlen igazságokkal, addig az anya-seb árnyékban, feldolgozatlanul marad, és tovább adjuk generációról generációra.
Valamilyen mértékben mindannyiunkban ott dolgoznak a patriarchátus dinamikái. Le kellett nyelnünk őket, hogy túléljünk ebben a kultúrában. Amikor készen állunk rá, hogy teljes mértékben szembenézzünk ezekkel saját magunkban, akkor a másokban, így az anyánkban dolgozó ilyen dinamikákkal is szembe kell néznünk. Lehetséges, hogy ez lesz az egyik legszívszorítóbb helyzet, amivel szembe találjuk magunkat. De amíg ebbe nem vagyunk hajlandóak belemenni, és foglalkozni az anya-sebbel, addig nagyon magas árat fizetünk a béke és kiteljesedettség illúziójáért.
Mi az ára annak, ha nem gyógyítjuk be az anya-sebet?
Az ára annak, ha nem gyógyítjuk be az anya-sebet az, hogy végig a következőkkel kell együtt élnünk:
- Az a homályos, mindig ott lévő érzés, hogy „valami nincs rendben velem”
- Az, hogy sosem teljesítjük ki belső lehetőségeinket, a sikertelenség vagy rosszallás miatti félelmünkben
- Gyenge határok, és bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy kik is vagyunk
- Nem érezzük magunkat érdemesnek vagy képesnek arra, hogy megteremtsük, amire igazán vágyunk
- Nem érezzük magunkat eléggé biztonságban ahhoz, hogy teret foglaljunk a világban, és kifejezzük saját igazságunkat
- Életünk fő rendezőelve, hogy „nehogy felkavarjuk az állóvizet”
- Ön-szabotázs, amikor közel kerülünk egy áttöréshez
- Tudattalanul az anyánk engedélyére és jóváhagyására várunk, mielőtt a kezünkbe vesszük a saját életünket.
Mi a kapcsolat az anya-seb és az isteni női minőség között?
Sok szó esik manapság arról, hogyan „testesítsük meg az isteni női minőséget”, illetve hogy „hogyan legyünk felébredett nők”. De a valóság az, hogy nem lehetünk az isteni női minőség erejének stabil hordozói mindaddig, amíg nem foglalkoztunk azokkal a részeinkkel, amik eltiltva és száműzetve érzik magukat a Női Minőségtől.
Nézzünk szembe a ténnyel: az Istennővel való első találkozásunk anyánk személyében történt. Amíg össze nem szedjük a bátorságunkat, hogy megtörjük a tabut, és szembe nem nézünk az anyánkkal kapcsolatos fájdalmas érzéseinkkel, addig az isteni női minőség is csak egy mese, egy lázálom egy anyáról aki majd megment minket - ám soha nem jön el. Ez pedig spirituális éretlenségben tart bennünket. Külön kell választanunk magunkban az emberi anyát és az archetípust, ha igaz hordozóivá akarunk válni ennek az energiának. Le kell építenünk magunkban a hibás struktúrákat, mielőtt olyan új struktúrákat építhetünk, amik meg tudják azt tartani. Enélkül egy olyan csapdában tartjuk magunkat, amiben a kiteljesedésünk sosem hosszú életű, és helyzetünkre az egyetlen értelmes magyarázatnak az tűnik, ha magunkat okoljuk.
Ha ezt továbbra is kerüljük, és nem ismerjük el az anyánk fájdalmának erőteljes hatását az életünkre, bizonyos mértékben továbbra is gyerekek maradunk.
A maximális kiteljesedéshez és erőnk felismeréséhez rá kell néznünk az anyánkkal való kapcsolatunkra, és bátorságunkat összeszedve el kell különítsük a saját személyes hiedelmeinket, értékrendünket és gondolatainkat az övéitől. Ehhez pedig arra van szükség, hogy elgyászoljuk és megengedjük az anyánk szenvedése és fájdalma fölött érzett fájdalmunkat, illetve az annak a mi életünkre gyakorolt hatása miatti, teljesen jogos fájdalmunkat. Ez egyáltalán nem könnyű; viszont ez a valódi szabadság kezdete.
Ha egyszer „elfájjuk” ezt a fájdalmat, akkor átalakíthatjuk, és többé nem fog akadályokat létrehozni az életünkben.
Mi történik tehát akkor, ha a nők begyógyítják az anya-sebet?
Ahogy gyógyítjuk az anya-sebet, a hatalmi dinamika is egyre inkább helyre áll, hisz így a nők már nem kérik egymástól, hogy kicsik maradjanak, ezzel próbálván csökkenteni a saját fájdalmukat. A fájdalom, amit a patrirchátus okoz bennünk, nőkben, többé már nem tabu. Nem kell többé szerepeket játszanunk, és maszkok mögé bújnunk, amik elrejtik a fájdalmunkat, és azt a látszatot keltik, hogy könnyedén kezeljük a dolgokat. A fájdalom jogosultságot nyer, így alkalmunk nyílik az elfogadni, feldolgozni, integrálni, és végül bölcsességgé és erővé alakítani.
Ahogy a nők egyre inkább feldolgozzák az anya-seb fájdalmát, olyan biztonságos tereket hozhatunk létre számukra, ahol megmutathatják fájdalmuk valódi arcát, és végre támaszra lelhetnek. Anyák és a lányaik úgy kommunikálhatnak egymással, hogy nem kell attól tartaniuk, valódi érzéseik törést okoznának a kapcsolatukban. A fájdalomnak nem kell többé a felszín alatt, árnyékban maradnia, ahol manipuláció, versengés és önutálat formáját ölti. Fájdalmunkat teljesen elgyászolhatjuk, így az szeretetetté válik; olyan szeretetté, ami egymás odaadó támogatásában, és mély ön-elfogadásban mutatkozik meg, és felszabadít, hogy végre kendőzetlenül autentikusak, kreatívak, és kiteljesedettek lehessünk.
Az anya-seb gyógyítása közben kezdjük el megérteni, hogy egy anya jólléte milyen szédítő mértékben van hatással a gyermekére, főképp korai gyerekkorban, amikor az anya és a gyerek még egy egységet alkot. Az anyánk a legalapvetőbb alapja annak, hogy kivé válunk: az első hiedelmeink az ő hiedelmei, az első szokásaink az ő szokásai. Mindennek egy része olyan mélyen a tudattalan szférában zajlik, hogy alig lehet rálátni és felfogni.
Az anya-seb végső soron nem az anyánkról szól. Hanem arról, hogy hogyan fogadjuk el magunkat és egyéni adottságainkat szégyen nélkül.
Azért kell foglalkoznunk az anya-sebbel, mert az létfontosságú ahhoz, hogy belső lehetőségeinket kiteljesítsük, hogy azokká az erejük teljébe beleálló és sugárzó nőkké válhassunk, akivé érezzük, hogy válhatunk. Az anya-seb begyógyítása végső soron azoknak az alapoknak az elismeréséről és megtiszteléséről szól, amiket anyánktól kaptunk az élethez, hogy aztán végre teljesen annak a kreatív és különleges életnek a létrehozására fókuszálhassunk, amire igazán vágyunk, és amiről tudjuk, hogy képesek vagyunk létrehozni.
Az anya-seb begyógyításából származó előnyök:
- Érzelmeink tudatosabb és gyakorlottabb kezelése. Érzelmeinket bölcsesség és információ forrásaként láthatjuk.
- Egészséges határok, amik segítenek legteljesebb és legjobb önmagunk kibontakoztatásában.
- Egy olyan stabil „belső anyát” fejlesztünk ki magunkban, aki feltétel nélküli szeretettel, támogatással és vigasszal fordul fiatalabb énrészeink felé.
- Tudjuk magunkról, hogy kompetensek vagyunk. Úgy érezzük, hogy bármi lehetséges, és nyitottak vagyunk a csodákra és a jóra.
- Folyamatosan kapcsolatban vagyunk belső jóságunkkal, és képesek vagyunk mindenbe beletenni, amit csinálunk.
- Mély együttérzés és megértés magunk és mások felé.
- Nem vesszük magunkat túl komolyan. Nincs már szükségünk külső megerősítésre ahhoz, hogy elég jónak érezzük magunkat. Nincs rá szükségünk, hogy folyton bizonyítsunk magunknak vagy másoknak.
- Bízunk az életben, hogy megkapjuk tőle, amire szükségünk van.
- Biztonságban érezzük magunkat a bőrünkben, és szabadon önmagunk lehetünk.
- És még annyi minden más...
Ahogy haladunk ezzel a gyógyulási folyamattal, lassan eltávolítjuk azt a projekciókból szövődő sűrű ködöt, ami miatt meg voltunk rekedve, és egyre tisztábba tudjuk látni, értékelni és szeretni önmagunkat. Többé már nem cipeljük anyánk fájdalmának terhét, ami miatt lekicsinyítettük magunkat.
Magabiztosan beleléphetünk saját életünkbe, olyan energiával és életerővel, amivel megvalósíthatjuk vágyainkat, szégyen és bűntudat helyett szenvedéllyel, erővel, örömmel, magabiztossággal és szeretettel.
Minden egyes ember szívének legelső sérülése az anya, a női minőség területén történt. Ennek a sebnek a begyógyítása által szívünk kiemelkedik a folyamatos védekezés és félelem kényszerű állapotából, a szeretet és az erő egy minden addiginál magasabb szintjére, ami összeköt minket magának az Életnek az isteni szívével. Ettől kezdve pedig kapcsolatban vagyunk azzal az archetipikus, kollektív szívvel, ami minden lényben ott él, és annak a valódi együttérzésnek és szeretetnek a hordozóivá és sugárzóivá válunk, amire a világnak jelenleg nagyon szüksége van. Így hát az anya-seb tulajdonképpen egy lehetőség, egy beavatás az isteni női minőségbe. Ezért olyan fontos nekünk nőknek, hogy begyógyítsuk az anya-sebet: minden egyes nő személyes gyógyulása és az élet szívéhez való visszakapcsolódása, a női minőségen keresztül, hatással van a nagyobb egészre, és kollektív fejlődésünkhöz járul hozzá.
Ha szeretnél értesülni az új írásokról, kövesd az inspirát a Facebook-on!
https://www.facebook.com/inspirabloghu