Bethany Webster írása. Első rész.
Fordította: spreadthelight
Eredeti cikk: http://www.womboflight.com/progressing-on-the-sacred-spiral-of-healing-the-importance-of-long-term-support/
__________________________________________________________________________________________
„Miért kell MÉG MINDIG ennek a problémának a gyógyításával foglalkoznom??!!!”
“Azt hittem, ezzel már végeztem!!!”
“Miért nem vagyok már teljesen gyógyult?”
“Már megint itt van! Miért nem tudom végre már túltenni magam rajta?”
Az a hozzáállás, hogy „A végére értem már?!” egy nagy félreértést jelez a gyógyulás útjával kapcsolatban. És már a kérdés is magából a sérülésből fakad. Szeretném eloszlatni annak a mítoszát, miszerint a gyógyulás egyenlő azzal, hogy „megszabadulunk” a sérüléstől, és a vele járó összes kényelmetlen érzéstől.
Szüntessük meg azt az irrális elvárást, hogy el kéne érnünk egy pontot, amikor „végeztünk a gyógyulással”, és ahonnan kezdve nem is kell többet magunkba néznünk. Vagy hogy ezt egyedül, segítség nélkül kellene elérnünk. Ez egyszerűen nem lehetséges. A gyógyulásnak ez a „gyorséttermi” felfogása sokakat hátráltat.
A gyógyulás felé való bátor, élethosszig tartó elköteleződésünk nem arra ok, hogy ítélkezzünk magunk felett; hanem arra, hogy mélységesen tiszteljük önmagunkat.
Az anya-seb nem azt jelzi, hogy defektesek vagyunk; hanem azt, hogy készen állunk ennek a mély fájdalomnak a teljes átalakítására, hogy az élet-adó bölcsességgé válhasson. Egy hívás arra, hogy beleállj a jóságod, a valódi erőd és lehetőségeid teljes, testet öltött megvalósításába.
Ennek a gyógyulási-gyógyítási folyamatnak az elvégzése idővel, lépésről lépésre történik, gyengéden, finoman, és önmagunk felé tanúsított megértéssel és elfogadással.
Patriarchális társadalmunk megítéli azokat, akik hosszú távú terápiában vagy coachinggal dolgozank magukon, mintha ők selejtesek és inkompetensek lennének. Arra bíztatlak, hogy ne higyj ennek az előítéletnek. Az igazság az, hogy általában valóban évekbe kerül, hogy az ember a generációkon átívelő sérüléseket gyógyítani tudja. Magamon is tapasztaltam, és másoknál is láttam, hogy ezt egyedül, és időszakosan próbálták csinálni, de őszintén: ez csak a halogatása annak, amire valóban szükség van.
A fájdalom alóli felszabadulásra vágyás természetes, és emberi dolog. Ám ha az emberi faj valóban éretté akar válni, és valóban meg akar gyógyulni, akkor a fókuszunkat át kell tennünk onnan, hogy megkönnyebbülést keresünk, a sérüléseinktől távol, oda, hogy transzformáljuk önmagunkat, éppen a sérüléseink által.
Minél hamarabb tudunk így tekinteni az anya-sebre, annál kevésbé késleltetjük azt, hogy mélyen tartalmas, lélekteli életet élhessünk.
Nem az által fejlődünk és változunk, hogy gyűlöljük a sérüléseinket, és megítéljük a fájdalmunkat. Azáltal fejlődünk, ha magunkhoz öleljük a fájdalmunkat, és ha felismerjük azt, hogy egyetlen fájdalmas érzelem sem tehet kárt bennünk. Ez a mély látásmód csak azáltal válik lehetségessé, ha elengedjünk a ragaszkodásunkat ahhoz, hogy „készek” legyünk, és ha megadjuk magunkat a folyamatnak. A saját gyógyulási folyamatunkhoz való hozzáállásunknak ez a jelentős átállítása alapvető fontosságú ahhoz, hogy igazán le tudjuk aratni egy tudatosan élt élet ajándékait.
„Az olyan élet, amelyet igazul élnek, folyamatosan égeti el az illúzió fátylait, és fokozatosan fedi fel az esszenciáját annak, akik valójában vagyunk.” Marion Woodman
Igen; szerethető, teljes, végtelenül jó és jóra érdemes vagy már most is. De ne elégedj meg ennek csupán a fejben való hitével vagy megerősítésével. Törekedj arra, hogy minden gátat lebonts, egészen addig, amíg a csontvelődig hatóan, teljesen magától értetődően és megkérdőjelezhetetlenül nem érzed ezt. Amikor elkezded komolyan venni az anya-sebed gyógyítását, akkor tulajdonképpen azt kezded komolyan venni, hogy valóban létrehozd azt az életet, amit igazán szeretnél.
A folyamatos gyógyulás iránti vágyad nem patologikus, hanem egy mélyen egészséges, élet-adó impulzus.
Az a tendencia, hogy a sérüléseinkért elítéljük magunkat, mélyen bele van szőve kultúránk és családjaink szövetébe. Kívülállónak érezhetjük magunkat, vagy mintha valami nem stimmelne velünk. De az igazság az, hogy gyakran éppen azok az emberek a legegészségesebbek egy diszfunkcionális családi rendszeren belül, akik keresik a gyógyulást és a fejlődést.
A régi paradigma idején a hosszú távú coaching vagy terápia tabu volt. Az új paradigmában viszont itt az ideje, hogy nagyon is BÜSZKÉK legyünk az élethosszig tartó gyógyulási utunkra. Itt az ideje, hogy ezt annak lássuk, ami valójában: az érdemeinket tanusító kitüntető jelvénynek.
Az emberek azt kérdezik tőlem: „Hogyan érted el azt, hogy ennyire tisztán tudod látni az anya-sebet, és ennyire egyetemesen tudsz kapcsolódni ehhez az egyik legalapvetőbb emberi élményhez?” A válasz nem az, hogy több száz könyvet elolvastam, több diplomám van, rengeteg workshopot elvégeztem, stb. Ez mind igaz. De a fő oka ennek az, hogy az életem elmúlt 17 évét (és még nincs vége) hosszútávú pszichoterápiában töltöttem, ami során rétegről rétegre haladva dolgoztam és dolgozom a saját anya-sebemmel, bízva a rejtélyes idővonalban, elengedve azt, hogy egyszer majd eljön a végső befejezés és „készenlét” ideje. Rengeteg sok időt, és több tízezer dollárt fektettem bele a gyógyulási folyamatomba.
A munka, amit végzek: hogy írok, embereket személyesen segítek (coachingolok), és tanítok az anya-sebről, a saját gyógyulási utam eredménye. Folytatom az utat, amely során minden egyes rétegembe mélyen belenézek, és integrálok. És szenvedélyesen elkötelezett vagyok amellett, hogy mások számára megkönnyítsem ezt az utat.
Tizenéves voltam, amikor a gyógyulásom útja elkezdődött. Emlékszem, ahogy a húszas éveim derekán a barátaim azt kérdezgették: „Miért jársz még mindig terápiába? Nem dolgoztál már át mindent magadban?” Akkoriban nem sok olyan barátom volt, aki hozzám hasonló szinten elkötelezett lett volna a gyógyulása felé. És ez a kérdés fájt egy kicsit. De eszemben volt a mondás: „Az önmagadba való befektetés a lehető legjobb befektetés.” És az ebben való hit vitt tovább. A befektetés megtérülése pedig messze felülmúlta a legvadabb álmaimat is. A középpontomban van most már egy stabil biztonságérzet, amelyet a külvilág nem érint meg. A biztonság virágzó szentélye ez, amit belülről, „tégláról téglára” építettem fel. Minden egyes felbukkanó új „trauma maradvány” réteg újabb lehetőséget kínál arra, hogy gyengéden, megértően forduljak felé, és hogy megtapasztalhassam, hogy sokkal tágasabb és erősebb vagyok, mint azt vala gondoltam volna.
Hidd el, a legfájdalmasabb részeknél én is küszködtem, és csak megkönnyebbülésre vágytam, de a kulcs az volt, hogy végig volt szakértő segítségem, aki ezekben a pillanatokban emlékeztetett arra, hogy a fájdalom csak átmeneti, és hogy az a belső biztonság, amit építek magamban, végül, és folyamatosan ezt ellensúlyozni fogja.
A szakértő segítség szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk tartani a megfelelő hozzállást a folyamatunkhoz, hogy végül felbukkanjunk a túloldalon, és learathassuk folyamatos fejlődésünk bőséges gyümölcseit.
Rántsuk le a leplet arról a hiedelemről, hogy a generációs sérüléseket meg lehet egyedül, függetlenül, könyvek olvasásával vagy workshopok alkalmankénti látogatásával gyógyítani. Illetve a gyógyulás nem egyenlő azzal sem, hogy tisztába kerülünk a fájdalmas dinamikákkal, ám nem teszünk semmilyen elkötelezett lépést ezek irányában. Az anya-seb egy kapcsolati seb, vagyis egy kapcsolaton belül sérültünk, és a mély gyógyulás a kör bezárultával, szintén egy kapcsolaton belül történik. Ezért van az, hogy az egyéni, személyre szabott segítség (pl. coaching) annyira fontos ahhoz, hogy ezt a sérülést a fájdalom forrásából a bölcsesség forrásává transzformálhassuk. Ezért kínálok egész életre szóló közösségi támogatást az összes programomon, és ez az oka annak is, hogy azok a nők, akik befektetnek a velem való hosszú távú, folyamatos coachingba, a lehető legerőteljesebb és legmélyebb átalakulásokon mennek keresztül.
Az anya-seb annak a hosszú távú, két személy (anya és gyermeke) közötti kapcsolatnak a keretén belül keletkezik, amely során a gyermek alapvető énérzete van kialakulóban.
Nem várhatjuk azt, hogy ez a sérülés egy pár hónap, egy év, vagy akár néhány év alatt begyógyuljon, egyéni segítség nélkül. Ez a sérülés annyira alapvető, hogy egy hosszú távú, erre specializálódott gyógyító kapcsolatra van szükség a valódi transzformációjához – egy olyan, kifejezetten erre specializálódott segítővel, mint amilyen én is vagyok, aki már igazán rengeteget dolgozott, és folyamatosan tovább dolgozik a saját anya-sebe gyógyításán.
„Ha meg is van minden rálátásunk, ha nem testesítjük meg őket, akkor hiábavalóak.” Marion Woodman
Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt egy rövid ideig megfordult a fejemben az, hogy taáln most már végeztem a terápiával. Hiszen annyit csináltam már. Azt gondoltam, talán most már kész vagyok. Ám ez egy olyan helyről jött belőlem, ahol szűkösség van, egy olyan helyről, ami azt mondta, „annyit kaptam már ebből, már biztos nincs szükségem többre.” Ez a hit is magából a sérülésből fakad, az elsődleges anya-hiányból, abból a régi hiedelemből, hogy „akkor vagyok jókislány, ha már nincs szükségem anyára.”
