A kapcsolat utáni sóvárgás, akármilyen "jogos" is (lévén, hogy igen, az ember társas lény, a társra vágyás az egyik legelemibb vágyunk, és lesemeremírni-hány-éve nem volt már társam), csak a TÜNET.

És hiába lenne is akár lehetőségem a tünetet enyhíteni, az csak felszíni kezelés lenne.

Ennek a hiányérzetnek a valódi oka, vagyis inkább a valódi, mögöttes érzés:

"Csecsemő vagyok. Keservesen sírok. Soha véget nem érő ős-magányban vagyok, amire reményem sincs, hogy enyhüljön. Az egész lényem minden rezdülése, a puha, meleg kis testem keservesen szomjazza, hogy puhán, melegen, megtartóan megérintsenek - de ez sosem jön el. Lassan belefáradok és beletörődöm, hogy én valamiért egyszerűen ezt érdemlem meg - nem vagyok elég jó - Isten büntető - és álomba hüppögöm magam." ¤

Egyik részről ez, a másik részről meg egy fojtogató, túlféltő, a saját érzelmi szükségleteit - nem direkt, nem tudatosan, magához és a helyzetéhez képest 200%-ot nyújtó - rajtam-velem kielégíteni próbáló anya.

2 nagyon durva véglet.

Őszintén szólva kész csoda, hogy egyáltalán annyira egyben vagyok, amennyire. Nagyon erős vagByok. Iszonyúan büszke vagyok magamra. Rendíthetetlenül követem a Fényt, ki a sötétségemből. A legtöbb ember, és ezzel nem magamat akarom felemelni, de egyszerűen tény, hogy inkább a könnyebb utat, az elbódulást választja, valamilyen formában. Rendszeres piálás, függő-megalkuvó kapcsolat. Avagy, ilyen sérült háttérrel, akár sokkal durvább drogok.

Mennyivel könnyebb lenne feladni. Mondjuk nekem még csak esélyem sincs rá - valszeg ez a szerencsém. Annyira közeli volt mindig is a kapcsolatom a "Főnökkel", hogy már olyan kisebb eltévelyedésre is az orromra koppintanak, ami másoknál simán belefér. Illetve, nagyon keményen frusztrálódva vannak alapvető szükségleteim. Szóval egyáltalán nem valami megszállott heroikus küldetéstudat hajt, hanem puszta, elemi hiányérzetek.

Viszont FANTASZTIKUS a felismerés, hogy a VALÓDI problémát és hiányérzetet nem egy olyan dologgal tudom orvosolni, az amihez való hozzáférés felett nincs semmi hatalmam (= párkapcsolat; persze egy tudatos emberekből álló párkapcsolat óriási gyógyító erővel bírhat), hanem olyan dologgal, amihez tudok magamnak hozzáférést teremteni - terápia.

Ez katartikus. Szabadság. A totális reménytelenség és örök tehetetlenség alól. Ahhhhh!!

Mindezt fejjel régóta betéve tudom már, bár talán nem ilyen felszabadító megközelítéssel. De most ezt meg is éltem. (Kösz, Telihold!)

Illetve még annyi, hogy ez a fent leírt csecsemőkori, folyamatosan ismétlődő alap-élmény (és még biztos van sok más is) az oka az önértékelési problémáimnak is. Az alapvető, mindent átható, makacsul maradó "nem vagyok elég jó" érzésemnek is, ami persze minden nő leggynegébb pontján (kösz, patriarchátus..), a külsőmön csapódik le.

És ugyanezért nem tartósak az ezeket a csecsemőkori (vagy mégkorábbi) élményeket nem érintő, kevésbé mély felismeréseim-oldódásaim sem az értékeimmel kapcsolatosan.

A lényeg tehát, hogy tökmindegy, mi lesz - lesz-e vmi Bélával, Sanyival vagy Gyurival: mert úgysem attól lesz a valódi szükségletem rendezve - hanem a terápiától.

¤ Ez az alap-élmény nagyon jól mutatja azt, hogy gyakran a látszólag semleges, vagy akár kifejezetten jó szándékkal tett dolgok is erős traumákat okozhatnak egy gyereknek, amik aztán az egész pszichéjét és életét befolyásolják. Az én generációm csecsemőkorában dívott az a csecsemő-gondozási trend, miszerint a gyerekhez nem rohanunk oda mindig, amikor csak valami nyomora van és sírni kezd, hanem meg kell tanulnia lenyugtatnia magát. Anyukám mesélte, mennyire iszonyú érzés volt neki hallani, ahogy sírok a kiságyban, és úgy kellett visszafognia magát, mert ösztönösen jött volna hozzám felvenni, csak mivel az okosok megmondták, hogy mi a jó gyereknek, ezért valahogy ráerőszakolta magát, hogy ne jöjjön oda. Feltehetőleg egy egész generáció nyomorodott meg kissé vagy jobban, ennek az okosságnak köszönhetően...