Nyáron testünk még a szokásosnál is jobban fókuszba kerül; ez sokaknál a testükkel kapcsolatos szorongások és elvárások erősödését eredményezi, amit a szépségipar 1000 ága és a média alaposan ki is használ.

Ezt ellensúlyozandó, a következő cikk a nők leginkább megvetett, és legtöbbet sanyargatott testrészéről szól: a hasról. Segítheti annak megértését, hogy miért van ekkora megszállottság a has körül kultúránkban; és közelebb kerülhetünk az elfogadáshoz. 

Igazán informatív és inspiráló írás, olvassátok!

A has kálváriája

Csak gondolj bele, milyen lehet szegény hasnak, bezárva és körbeszíjazva, miközben a domborulatait mindenki gyűlöli. Ő a testünk leghátrányosabb helyzetű része, mégis, alig akad valaki, aki a védelmére kelne – még a jógik sem. Csak írd be a google-be, hogy „has és jóga”, és száz meg száz weboldallal, tanfolyammal és DVD-vel fogsz találkozni, amik mind arra jöttek létre, hogy húsos hurkáitól mindörökre megszabadítsanak.

Manapság mindannyian „kockás” hasra áhítozunk, amihez a legfontosabb a belső erő kimunkálása, és a harmadik csakra, akaraterőnk rejtekének feltüzelése. Ebben pedig nekünk, nőknek persze a lehető legnagyobb segítségre van szükségünk. Hiszen mi természettől fogva el vagyunk látva párnákkal hasi tájékon, éppúgy, mint a mellünk és a fenekünk (ami netán azt jelzi, hogy a szex és a háj együtt jár..?). És hát lássuk be, egy túl nagy, fel-le ugráló és hurkás has egyértelműen egy dolgot jelez  - hogy az étvágyunk elszabadult.

Nincs is hát értelme tagadni, hogy míg a „kockás” has akaraterőt és kontrollt jelez, a nagy csípőbőség nem mást, mint hogy megadtuk magunkat a test meggondolatlan vágyainak. Épp az ilyen könnyelmű viselkedés a patriarchátus egyik legrégebbi problémája a nőkkel. Nem is állunk másból, mint a hús veszélyes csábításából; érzelmesek és ösztönösek vagyunk, és mindennemű fegyelmet nélkülözünk.

Na ez az, ami engem zavar azokban a képekben, amikkel a jóga marketing gépezete folyamatosan etet bennünket. Ezek egy olyan spirituális fegyelem eszméjét hirdetik, amiben a főszerep a lemondásé; és egy olyan aszkétikus hagyományban gyökereznek, ami elutasítja a testet és a fizikai világot, azon belül is kifejezetten a női testet.

A szent has bukása

Úgy vélem, sokat elmond a mai nyugati kultúrkörről, hogy a has, amit egykor a bőség és a termékenység szimbólumaként tiszteltek, ma ekkora utálatnak örvend. A neolit és paleolit kori, korai kultúrák folyamatosan árasztották magukból az olyan női szobrocskákat,karcokat, kerámiákat és festményeket, amik hatalmas, sőt, gigászi hasakat ábrázoltak.

Ezekről a képekről ma úgy gondoljuk, hogy a Nagy Anyaistennőt testesítik meg, aki óriási hasának nem sok köze volt a „transzcendenciához”, megváltáshoz vagy eredendő bűnhöz. Ezekben a történelem előtti kultúrákban mindent – a természetet, a csillagokat, a sziklákat és az embereket mind szentségesnek gondolták. Ezek mind Nagy Anyaistennő testének részei voltak, aki életet adott, táplált, védelmezett és szeretett minket – fenntartások nélkül.

Őt nem önmegtagadással és hajbókolással tisztelték, hanem az élet ünneplésével és átérzésével – az itt-és-mostban. A társadalomtudósok gyakran azzal magyarázzák a történelem előtti idők megszállott háj- és kövérség kultuszát, hogy ezek a bőséget szimbolizálták egy olyan korban, ahol az étel becses portéka volt; ám én ennél többre gyanakszom. Én úgy vélem, hogy ezek a hasak a nőknek nem csak azt az egyedi képességét ünnepelték, amivel befogadták a természet ajándékait – hanem azt is, hogy ezeket maximálisan élvezni is tudták.

Lisa Sarasohn író szerint (The Woman’s Belly Book – A Női Has Könyve) a Nagy Anyaistennő hasa a nő kapcsolatát szimbolizálta „az Erővel, ami az életet létrehozza, fenntartja és megújítja”. Buja hurkái nem csak a szaporodáshoz szükséges erő látható jelei, hanem a nő arra való képességének is, hogy táplálja önmagát (minden szinten), hogy érezze és beteljesítse vágyait. Meglepő-e hát, kérdi az író, hogy a nők kontroll alatt tartásán fáradozó patriarchális hatalmi gépezet szemében a has egy igen lázító, eltiprandó jelenséggé vált?

Nem titok, hogy a nők és a testi vágyak egyaránt és egymással összefonódva régóta a „gonosz” csábításának eszközeiként vannak beállítva, és Sarasohn úgy véli, hogy a has-gyűlölet egy régóta tartó, a „nők testét kontrollálandó tárgyakként” kezelő kulturális támadás része.

A test-elme szakadék

Philip Shepherd író szerint ez a háború a Nagy Anyaistennő és az ő has-szerető világának elhagyásával kezdődött. Míg az Istennő kultuszának lényege a „testbenlevés” és a test szentsége volt, a patriarchális istenek nagyjából 2000 évvel ezelőtti megérkezésével a test becstelen, mocskos dologgá degradálódott.

Shepherd új könyve, a „New Self, New World: Recovering our Senses int he 21st Century” arról ír, hogy a patriarchátus térnyerésével a tudatosság központja (az érzés és érzékelés női, hasi központjából) áttevődött egy férfias, izolált,érzetmentes toronyba – a fejbe. És ez nem mindegy a nőknek, hiszen a nőket az egész írott történelem során a testben zajló élettel azonosították.

A test – és a nők – nem csak a józan ész, a gondolkodás és a logika, hanem magának a spirituális tisztaságnak is veszélyes megzavaróivá váltak. Hiszen ebben az új rendszerben a női test már nem szentséges, hanem épp a transzcendencia fő gátlója és akadálya. Isten már hivatalosan is egy hímnemű, testnélküli láthatatlan valami,valahol „ott fent”.

És Shepherd szerint ez „kultúránk legfájóbb sebének”: a test-elme szakadéknak fő forrása. Hisz míg az agy irányítja a gondolkodást és a cselekvést, addig az alhas és a belek a létezés középpontját alkotját. Így hát nem kevesebbet vesztettünk el, mint a létezés talán legnőibb aspektusához: az érzéshez és az érzésekhez való kapcsolatunkat. És ez nem valami metafora, hanem fiziológiai tény.

Két agy = a nemek háborúja?

Egyre több olyan új kutatás jelenik meg az emésztőrendszerrel, és főképpen a bélrendszerrel kapcsolatban, ami azt mutatja, hogy tulajdonképpen két agyunk van – egy a fejünkben, és egy pedig a beleinkben. Ezen kutatások szerint a beleink sokkal többek puszta emésztőszerveknél: a bennük található idegi rendszer neurológiailag annyira hasonló az agyunkhoz, mind a felépítését, mind a működését tekintve, hogy akár a második agyunknak is nevezhetnénk.

A bélfalakban nagyjából 100 millió neuron található (több mint a gerincvelőben vagy a perifériás idegrendszerben), melyek feladata nem a gondolkodás, hanem az „érzés”. Ez a második agyunk nem a tudatos gondolatok vagy a döntéshozatal központja, hanem annak a dolognak a vezérlője, amit „ösztönös megérzésnek” vagy „a test válaszának” nevezünk.

Mi történik hát akkor, ha a beleket nem az intelligencia színhelyének, hanem szimpla buta anyagnak tekintük, amit a fejünkben lakozó gondolkodó vezérel? Shepherd szerint ennek köszönhetjük, hogy „bezártuk magunkat egy toronyba: az agyunk, a gondolkodás, a tervezés, elemzés és racionalitás tornyába”, elzárva a természettől, az érzésektől, és magától a létezéstől.

Shepherd úgy véli, hogy a koponyán belüli agy az emberi tudatosság férfi aspektusának központja, míg az „érző” hasi agy a tudatosság női aspektusé. Manapság teljesen normálisnak tűnik, hogy az „eszmékkel teli” fejnek kell uralkodni az „érzületekkel teli” hason, ám Shepherd emlékeztet minket arra, hogy intelligenciánk kiteljesedéséhez e két aspektusnak meg kell találnia egymásban a kiegészítő felet. Ám a jelenlegi fej-centrikus nézőpontunk a hasat olyasvalaminek látja, amin felül kell kerekednünk, illetve a nőket és az étvágyukat még mindig kontrollálandó célpontoknak tekinti.  

A 21. századi has

A has tehát nem más, mint test-középpontú bölcsességünk – ösztönös tudástárunk, fenntartási ösztönünk lakhelye. Milyen üzenetet hordoz hát így mi, nők számára az, hogy a has élet-igenlő jelenléte helyett egy kiálló csípőcsontok között tátongó lapos, zsírmentes, konkáv tér lett a preferált és előírt?

Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy vajon van-e összefüggés a has-gyűlölet és aközött, hogy a táplálkozási és emésztési zavarok elszenvedői elsősorban a nők közül kerülnek ki? Miért vagyunk képtelenek táplálékot találni?

A nők hasa biológiailag úgy lett tervezve, hogy kerek legyen. A lágy zsírpárna azért van ott, hogy védje reproduktív szerveinket, nélküle pedig hamar hormonzavarok és termékenységi problémák lépnek fel. Lehetséges, hogy a has hiánya az egyik oka az egyre több, szaporítószervekkel kapcsolatos orvosi problémának?

Esetleg a vidám, rázkódó has hiánya az egyik oka annak, hogy a nők az antidepresszánsok fő fogyasztói? Vagy annak, hogy egyre több fiatal lány vagdossa és csonkítja meg magát? Hiszen a fiziológiai diagnózis az, hogy ezek a fiatal nők elkeseredetten szeretnének „érezni” – bármit.

Biztos vagyok benne, hogy egy csomó komment fog érkezni azzal kapcsolatban, hogy a túl sok hasi zsír egészségtelen, mivel az inzulin túltermelését jelzi, aminek a cukor és a fehér színhidrátok veszélyes túlfogyasztása az oka. És míg teljességgel elismerem ennek a valóságosságát, ennek akkor sincs sok köze az én fő kérdésemhez – hogy mi az oka a kultúránk mélyen rögzült kényelmetlenségének a hasunkkal kapcsolatban.

Mert, ahogy Sarahson rámutat, ahogy a nők elkezdtek egyre inkább a „férfiak” világában tevékenykedni, a has, a női erő konkrét és szimbolikus jelzője, annál inkább vált, lehetőleg láthatatlanná.

Ezért van az, hogy szeretném, hogy ha beírom a google-be a „has és jóga” szavakat, linkek egészen más, forradalmi tárházával találkozzam. Olyanokkal, amik nem arról mesélnek, hogyan préseljük bele magunkat a hasunk kontrollálását előíró patriarchális vagy aszketikus keretekbe, hanem arról, hogy mutassuk meg magunkat. És tőled is azt kérdezem: azért építjük belső központi erőnket, hogy a hasunk felett győzelmet arassunk?

Nincs már itt az ideje, hogy megkérdőjelezzük a mostani rendszert? Nem szabad elfelejtenünk, hogy, amint az író és jógaoktató Julian Walker írja (21st Centruy Yoga: Culture, Politics, Practice), a klasszikus szemlélet szerint „a jóga célja a testünkön, az elménken, a vágyainkon, birtoklási vágyunkon, és tulajdonképpen az egész természeten és a teremtett világon” való felülemelkedés. E szerint a szemlélet szerint a nőknek egy időben tiltott volt a jóga gyakorlása, hiszen ők tisztátalanok.

Tényleg erre vágyunk? A tét nem kevesebb, mint az önmagunk táplálására, a jóllétre, a világban való örömteli jelenlétre való képességünk.

Számomra egy járható alternatívát, és látható példaképet nyújt egy kevésbé
elismert jógikus hagyomány, a tantra. A tantra gyakorlói az isteni minőséget a testben keresték, gyökerei pedig az egészen a korai, Anyaistennőt ünneplő kultúrákig nyúlnak vissza.

Az ő Istennőik alakját, amelyek a Természetet, a Szerelmet, a Föld Bőségét és a Női Bölcsességet testesítették meg, gyönyörűen őrzik templomok évszázados képei és szobrai. Ékszerekkel ékesített hasuk pedig valóságos erogén zóna. Kerek és látványos, csakúgy, mint gömbölyű melleik és buján telt csípőjük és fenekük, amik nem az aszketizmust és a megtagadást, hanem az élet érzéki örömeit, és a „testbenlevés” szent mivoltát hirdetik.

Az eredeti cikk: Danielle Prohom Olson - The Great Belly: A Yogini's Lament
Webcím: http://bodydivineyoga.wordpress.com/2013/01/21/the-great-belly-a-yoginis-lament/
Fordította: spreadthelight