Azoknak, Akik Hazafelé Tartanak: A Szent Szétesés Tiszteletére
2018. február 10. írta: spreadthelight

Azoknak, Akik Hazafelé Tartanak: A Szent Szétesés Tiszteletére

Lila Haris írása.
Forrás: http://www.rebellesociety.com/2016/01/21/lilaharis-disintegration
 shadow.jpg

Azt hitted, már túl vagy a nehezén?

Hogy nem jön már sokkal több fájdalom, szétesés? Hogy innentől már felfelé megy az út?

 A belső fényed egyre erősödik, aztán egyszer csak...

Váratlanul...

...a föld megnyílik a lábad alatt, és minden elsötétül.

Megvan az ideje a napon sütkérezésnek, az örömnek, a tágulásnak, a mélyülő tudásnak, és a beleállásnak az igazságodba. Az erődbe. A teljes-ségedbe. Válaszokat kapsz. Ez az Élet ideje.

És ugyanígy megvan az ideje a szétesésnek. Amikor egy sötét szobában támolyogsz. És rettegsz az ismeretlentől. Minden, ami valósnak érződött, elveszti a valósságát. Ez a Szent Szétesés ideje. Egy fajta meghalásnak az ideje.

Az a helyzet, hogy nem tudhatod, mi van a következő kanyar után. Hogy a következő réteg milyen lesz.

Van, hogy olyankor jön ez elő, amikor a legkevésbé számítunk rá, amikor a legerősebbnek érezzük magunkat, vagy amikor óriási változások után vagyunk. És úgy érezhetjük, ez épp az ellenkezője annak, ahová tartani szerettünk volna.

És tényleg olyan érzés, mintha meghalnál. Üvölteni akarsz. Nem érted, mit rontottál el, hogy milyen hibát vétettél, ami rádszabadította ezt a rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot.

Az is lehet, hogy megkérdőjelezed az elméd épségét. Az összes korábbi felismerés, megértés... akkor értelmetlen volt? Van bármi, ami valóságos?

Egyáltalán, minek folytatni ezt a munkát? Mi az értelme? Hogy még több fájdalmon és sötétségen kelljen átvergődnöd? Kisemmizve érzed magad, meztelennek és védtelennek. Reszketsz a hidegben. Pedig mennyit beletettél... És nem lett semmi eredménye.

Lehet, hogy erősen elgondolkodsz azon, jó döntés volt-e az egyéni utad, az önmagadra találás és az önmegismerés útját választani. Könnyebb lett volna alkalmazkodni a többiekhez, és menni a tömeggel. A kölcsönvett igazságok nem annyira kielégítőek, de ahhoz képest, amiben vagy, legalább biztonságosnak látszanak.

A saját igazságod megszülése sokkal, sokkal nehezebb, mint valaha is gondoltad volna. Úgy érezheted, szinte meg sem éri. Minek felébredni, ha szépen nyugodtan alhatnál is? Érzed, milyen veszélyes ez az egész, és nem vagy biztos benne, hogy képes vagy rá.

Elmondom neked...

...hogy igen, képes vagy rá.

Ez most azért történik, mert az összes eddigi munkád elég erőt adott neked ahhoz, hogy most átmenj ezen a szétesésen.

Kérlek, érezd ezt át egy pillanatra, hagyd, hogy megérkezzen.

Képes vagy rá.

Semmi rosszat nem tettél, nem hibáztál. Akkor sem, ha az elméd kakaón üvölti, hogy de, biztos.

Nem azt kérted, hogy valódi lehess?

Hogy életre kelj?

Hogy megismerd a Szeretetet, hogy Szeretetté válj, hogy szeretve légy?

Hogy tudd, ki is vagy valójában?

Most épp szeretve vagy. Csak az elméd nem ismeri a valódi szeretetet. Csak a túlélést és a biztonságot. A megfelelést és a ragaszkodást. És ott áll minden kapunál, amin átmész.

Minden kapunál át kell menned egy kis-halálon ahhoz, hogy világra hozd az életed következő fejezetét. Egyre mélyebbre megyünk, egyre lejjebb.

Hiába bélyegeznek a felemelkedésről szóló népszerű, ezoterikus-spirituális elképzelések sok mindent negatívnak, meg alacsony rezgésűnek: csak olyan magasra emelkedhetünk, amilyen mélyen képesek voltunk alászállni önmagunkba.

Az igazi szeretet olykor fájdalmas. Az fáj, ami hamis. Az az önmagunkról alkotott kép, amihez ragaszkodunk. Pedig az, amit gondolunk magunkról, közelébe sem érhet mindannak a belső lehetőségnek, ami ott rejlik bennünk.

A hamis éned az, amit átmegy ezen a halálon. Egy újabb réteget fejtesz le magadról. Az normális, hogy ez nem kellemes. Normális, hogy nem passzol a szépen megrajzolt terveidbe. Valami olyan, sokkal nagyobb dolog akar megtörténni, amihez a terveid nem voltak elég tágasak.

A bizalmad abból fakad, ha az élet a te elképzeléseidhez idomul? Akkor nem baj, ha az a bizalom összetörik. Most tanítják neked a valódi bizalmat. Ami tartós. Ami sokkal nagyobb az egós énednél.

Azt tanították nekünk, hogy a fájdalom és a félelem gyengeségek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha fájdalmat érzünk, valamit rosszul csinálunk.

De belegondoltál már abba, hogy mennyire hatalmas, és mélységes dolog ez - hazafelé tartani? Hogy hány életnyi át nem érzett fájdalmat engedsz át magadon, és hogy ehhez milyen bátorság kell? Hogy hány hamis hiedelemből bogozod épp ki magad?

Igen, az, hogy elhozd a lelked a világba, olykor lehetetlenül nehéznek érződik. A legcsodásabb dolog, amit magunkért, és ezért a bolygóért tehetünk, egyben a legnehezebb dolog is.

Annyira csodálatos vagy! Csodálatra méltó, hogy milyen nagyszerű álmokat igyekszel a valóságba önteni. Hogy bevállaltad ezt a munkát, és kitartasz mellette. A benned lévő szépség és szeretet egyre közelebb nyomakodik a felszínhez, hogy mindenki más is láthassa és érezhesse. 

De épp ezért minden, ami nem szeretet, most kibukkan. Az élet arra kér, hadd szeressen téged - és csókokkal illeti fájó részeidet. Ám a fájdalmat csak akkor szünteti meg, ha eljött az ideje. Ez nem büntetés. Hanem épp születőben vagy.

Néhány szeretetteli tanács arra az esetre, ha épp Szent Szétesésben vagy:
Hibák, Kudarcok, Botlások... ez mind az út, a sötét szobában való botorkálás és elesés része. Vedd a leckéket, de ugyanakkor legyél gyengéd is magadhoz.

Ha egy részed tágulni akar, egy másik részed pedig kicsi akar maradni, az szinte elviselhetetlen feszültséget hozhat létre. Adj hangod mindkét részednek. És légy brutálisan őszinte főleg azzal a részeddel kapcsolatban, amelyik nem akar szembenézni a dolgokkal.

Amelyik el akar menekülni az Igazság elől, és kapaszkodni akar abba, amit már ismer. Amelyik vissza akar menni aludni. A spirituális Tévedésben lévő részeddel.

Ha adsz neki hangot, és élni hagyod, nem próbálod belepréselni valami formába, akkor megnyugszik, te pedig szépen visszatalálsz a belső munkádhoz, olyan módon, ami igazán önazonos. Ahelyett, hogy beleerőszakolnád magad (így kéne, úgy kéne).

Légy éber a körülötted lévő emberekkel kapcsolatban. Lehet, hogy csak azokkal érdemes erről az élményről beszélned, akik maguk is ezt az utat koptatják; a hazafelé vezető utat. Előfordulhat, hogy valaki spirituálisnak vallja magát, valójában mégsem dolgozik a saját egyéni útjának a kibontásán.

Ők akaratlanul is csak ítélkezni tudnak feletted (illetve félnek tőled), mivel még nem tartanak ott, ahol te. Nem érthetnek valami olyasmit, amin maguk sosem mentek keresztül, és nem is vágynak rá.

Azt hihetik, hogy instabil vagy, vagy hogy valamiféle sötét vagy rossz úton jársz. Légy résen a félelemből született tanácsokkal.

Szeretlek, az összes belső sötétségeddel együtt...

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr6913653146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

permacoach 2018.03.04. 16:01:21

Szerintem aki hazafelé tart, az a stabilitás felé tart. A szétesés olyan van, mert shit happens, de ne ünnepeljük már és ne "szentesítsük a szenvedést'". Nem kell folyton alászállni önmagunkba és nem kell kibányászni a tudatalattink összes sötét tartalmát. Ezektől nem leszünk boldogabbak. A jó célok pozitív előjelűek és előremutatóak pl,. hogy jól akarjuk magunkat érezni a bőrünkben, szeretetben akarunk élni. És ha errefele haladunk is lesz szenvedés, de lesz öröm is. Olyan öröm, amit tudunk értékelni. És ha bánat van, akkor sem kell kifordulni a sarkainkból. Mert már van egy stabil alapunk, az eddigi munkánk magunkkal olyan erőforrásokat ismertetett velünk, amihez mindig vissza tudunk nyúlni. És végül, de nem utolsósorban, aki azt mondja valaki másra, akinek ellenvéleménye van, hogy csak "nem tart ott", hát ez is csak egyfajta sznobizmus.