Arról, hogy “miért nincs már/még mindig pasim”
2017. augusztus 15. írta: spreadthelight

Arról, hogy “miért nincs már/még mindig pasim”

annoyed_woman.jpg
Kedves jóakaró, vagy kevésbé jó szándék, és inkább indulat által személyeskedésre vezérelt családtagjaim, barátaim, ismerőseim, vadidegenek, és akárki, aki úgy érzi, jobban tudja nálam!  

Arról szeretnék most írni, hogy milyen érzés nekem az, amikor azzal jöttök, hogy miért nincs már / még mindig pasim, vagy amikor ez alapján alkotottok rólam valamilyen ítéletet, esetleg többnek érzitek magatok nálam, pusztán azért, mert nektek éppen van párotok. Amikor elkezditek, hogy én gondolkodok-e egyáltalán ezen, akarok-e párt, miért nem teszek érte, hogy ez felelősség kérdése, rendesembernekvanpárja, ennyi idősen milyen gáz, hogy neked nincs, többet kéne tenned érte, egyáltalán, tenned kéne érte, satöbbi. 

Szeretnék arról írni, mit érzek belül, amikor ezzel jön nekem valaki. Leginkább olyan, mintha egy kést szúrnának a szívembe. Egy éles, fájó szúrást érzek először gyomortájon, majd ez az érzés egyre sűrűbbre és szilárdabbra tömörül össze egy robbanásra készülő időzített bombává.

Imádom a kérdés különböző árnyalatait. Van, aki féltő aggódástól indíttatva teszi fel. Van, aki kifejezett szemrehányással és hibáztatással. És olyan is van, aki saját felsőbbrendűségét akarja bizonyítani, és az orrom alá dörgölni azzal a felhívással, hogy igazán szerezhetnék már magamnak egy pasit. Egyik jobb, mint a másik... 

Na, akkor válaszolok a kérdésre, mert a gyomromban az az időzített bomba, amit nem akartam az arcotokba robbantani, most viszonylag konstruktív kifejezési teret kér magának. 

Kezdjük ott, hogy milyen elmondhatatlanul hülye kérdés ez már?! Hogy miért nincs, vagy nem akarok? Tényleg nem értem, mi lehet az ilyen emberek fejében? 

PERSZE, nyilván, abszolút szándékos, hogy nincs párom! Megrögzött individualista vagyok, aki olyan összeférhetetlen, hogy a legalapvetőbb alkalmazkodásra sem hajlandó, százszor inkább van egyedül, mint hogy bármiben alkalmazkodnia kellene egy másik emberhez. Javíthatatlan vadfeminista vagyok, aki annyira el van telve önnön felsőbbrendűségének és függetlenségének fényével, hogy előbb ugrana le a Margit-hídról, mint hogy bevallja magának, hogy jól esne neki egy férfi társasága. Reménytelen mizantróp vagyok, aki annyira be van zárva a sajt világába, hogy a sarki boltból is házhoz rendeli a bevásárlást, semmi pénzért nem lépne ki a komfortzónájából. 

Igen, kifejezetten utálom mindazt, ami egy párkapcsolattal jár. Ki nem állhatom, ha gyöngéden néz rám valaki, ha hozzá tudok bújni egy jó illatú férfihoz, és teljesen kibírhatatlan számomra, ha van egy ember az életemben, akire támaszkodhatok, és akivel közös terveket valósítunk meg. Undorító. Kiver a víz annak a gondolatától, hogy egymást kölcsönösen támogatva inspiráljuk egymást a fejlődésre és álmaink megvalósítására. Nyilván rosszul vagyok a rendszeres, jó minőségű, érzelmeken alapuló szexnek már csak a gondolatától is, és kifejezetten élvezem, hogy tizenéve egy apáca szűziességének / nihilista punk "válogatósságának" váltakozásában tengetem az életem. Komolyan, irtóra élvezem, sőt, kifejezetten ajánlom mindenkinek. 

De a legfontosabb talán az, hogy bizony, SEMMIT nem teszek, és SOHA nem is tettem azért, hogy lehessen egy hosszabb távú, stabil párkapcsolatom. Én, soha! Akkor se dolgoznék vagy akarnék változtatni magamon, ha fegyvert fognának a fejemhez! Az a tizenhárom éves elkötelezett terápiás és önismereti munka, ami során több időt, pénzt és energiát töltöttem el intenzív ön-munkában, mint a legtöbb ismerősöm együttvéve, nyilván megint csak az öncélú mazochizmusomat támasztja alá, hiszen milyen épeszű ember akarna ennyi időt, pénzt, s energiát fektetni abba, hogy lemenjen a lelke bugyrainak legmélyére, s ott szembesüljön a legfájóbb érzéseivel, legsötétebb, legfenyegetőbb félelmeivel? 

Megtettem mindent, amit meg lehet tenni a gyógyulásért, ám hozzáteszem, nem CSAK azért, hogy jaj legyen már végre párom, mert én aztán olyan félembernek érzem magam anélkül. Nem. Azért, hogy egy kiteljesedett, kiegyensúlyozott belső és külső életem legyen, amibe beletartozhat a párkapcsolat is.

Én megcsináltam, és folyamatosan csinálom a házi feladatomat. 

Ám ez a belső út, amin járok, úgy látszik, mélyebbre vezet, mint én is gondoltam, és sokkal több munkával jár, mint szerettem volna. A munka itt azt jeletni, hogy sokkal több belső és küldő nehézséggel kell szembesülnöm, mint reméltem, sokkal több kellemetlen érzést kell feldolgoznom, mint az kényelmes vagy kívánatos lenne, és ez az egész sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint valaha gondoltam. Erről egyébként külön litánia van készülőben, mert azok is rendesen szeretik felsőbbrendűnek érezni magukat, akik épp / általában jobb passzban vannak, és jobban megy a életük, de egyenlőre maradjunk a pár kérdésnél. 

Ez nem egy olyan dolog, amit az ember választ. Ahogy azt sem, hogy Kongóba szülessen az éhínségbe, vagy azt sem, hogy kerekesszékben éljen. A nehézségeit senki nem választja. Ha passzív önsajnálatban csak belejük fásul, anélkül, hogy bármit is tenne magáért, akkor valamennyire lehet helye a noszogatásnak, segíteni akarásnak, bár akkor is csak az illető határainak a tiszteletben tartásával.

Viszont, ha az illető nem tétlenül vinnyogva ül a seggén, hanem folyamatosan és rendületlenül keményen dolgozik azon, hogy magából és a körülményeiből a legtöbbet hozza ki, ANNAK ELLENÉRE, hogy folyamatosan újabb és újabb nehézségekbe ütközik, és a környezeténél látszólag sokkal lassabban halad előre – ez szerintem nem baszogatást, meg lenézést, hanem tiszteletet érdemel! 

A társra vágyás az egyik legalapvetőbb, legzsigeribb vágy és késztetés az emberben. Ez alól én sem vagyok kivétel. Az, hogy ilyen hosszú ideje, relatíve rövid időszakok kivételével nincs párom, ANNAK ELLENÉRE, hogy erőm, tudásom, és pénztárcám határait tologatva tizenéve mindent megteszek azért, hogy lehessen (nem kifejezetten arra görcsölve, hogy legyenmár, hanem azért, hogy általánosan jól legyek, mint ahogy fentebb is írtam), szemben nagyon sokakkal, aki valóban csak magukat sajnálva ülnek a seggükön, nos, ez életem egyik legnagyobb kihívása. 

Elképesztő belső erőt, türelmet, alázatot, elfogadást kellett már tanulnom ennek kapcsán, hogy ne őrüljek bele ebbe a tényleg elemi hiányba. Csak egyetlen pillanatra dőlj hátra, és gondolj bele – te hogy lennél most, ha ritka, rövid, és finoman szólva is problémás kitérőktől eltekintve tizenéve nem lenne párod, egy ember, aki érzelmileg és praktikus dolgoban ott van neked, illetve szexuális életed? Te hogy lennél, hogy viselnéd? Hunyd be a szemed egy percre, és próbáld meg átérezni.
Ha valaki erre képes, ráadásul úgy, hogy nem lett belőle végletekig frusztrált, megkeseredett, passzív szerencsétlen, hanem felvette a kesztyűt, és kitartóan, már-már zokszó nélkül lapátolja tovább az útjában álló szart, akkor az az illető egész jól teljesít. 

Akkor azt nem lehúzó, ítélkező, megmondó beszólásokkal meg kérdésekkel kell baszogatni.

Egyáltalán, senkit, semmivel nem kell baszogatni! Véleményt meg tanácsot is akkor kell csak adni, ha valaki kifejezetten kéri, különben sajnos az is átcsúszik a baszogatás kategóriába. 

A baj, azt hiszem, az, hogy sokan, valamilyen rettenetesen furcsa okból úgy érzik, hogy kompetensebbek egy másik ember életének átlátásában, megítélésében, mint az illető a sajátjában, ráadásul gyakran annak ellenére, hogy sokkal-sokkal kevesebb önismereti / érzelmi-munka tapasztalattal rendelkeznek az illetőnél, sokkal kevésbé léptek ki valaha is a komfortzónájukból, és/vagy saját maguknak is megvannak a problémáik, amik megoldásáért a fene tudja, mit és mennyit tettek. 

Ez NEM azt jelenti, hogy azt gondolom, én már mindent tudok magamról, és senki nem tud már nekem újat mondani! Hiszen 1. az önismeret-önfejlesztés egy végtelen folyamat; 2. mindenkinek vannak a vakfoltjai; 3. minden embernek lehet olyan lelki kincse, ami a másikból hiányzik. De ha egy ilyen irányú beszélgetés azzal az alap-feltételezéssel indul, hogy X úgy érzi, jobban tudja az én életemet, vagy többnek érzi magát, akkor ez NEM egy konstruktív interakció. Ha mégis konstruktívabb irányú lenne, és mondjuk “csak” az aggódás kategóriába esik, akkor is megvan a jogom arra, hogy eldöntsem, mikor és kivel szeretnék annak a baromi személyes és intim kérdésnek a boncolgatásába belemenni, hogy miért nincs párom. 

Nem tudom, mit mondhatnék még, biztos szanaszét lehetne ezt még cizellálni, meg relativizálni, meg rázoomolni részletekre, de nemrég úgy döntöttem, felhagyok ezzel a szokásommal, és kiteszem az érzéseimet, gondolataimat a maguk nyers, tökéletlen, egódarabkákkal sűrűn tűzdelt formájukban. Aki bele akar kötni valamibe, az úgyis talál magának anyagot, akinek meg átmegy a lényegi üzenet, annak úgyis átmegy.


Písz meg láv!


finger_forks.jpg
 

A bejegyzés trackback címe:

https://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr7012750142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.