Az empata és a nárcisztikus személyiség találkozása I.
2014. augusztus 03. írta: spreadthelight

Az empata és a nárcisztikus személyiség találkozása I.


narc me.png

Mostanában egyre többeket érdekel, hogy mit kezdjenek egy nárcisztikus személyiségű emberrel. A következő cikk arról szól, hogy a velük való kapcsolatra talán legérzékenyebbek, az empaták hogyan tudják kezelni az ilyen kapcsolatot. (Arról, hogy ki-mi is az empata, itt találsz egy nagyon jó cikket magyarul: http://www.szabadonebredok.hu/empatak-korunk-valodi-angyalai-vajon-te-egy-vagy-kozuluk/)

Az empatákat összezavarja a nárcisztikus személyiséggel (a továbbiakban: NSz) való kapcsolat, mivel a NSz általában eljátssza, hogy ő is empata, és még mielőtt az empata észbe kaphatna, behálózta egy olyan kapcsolat, amiről az elején azt hitte, hogy valódi és egyenlő, és amiből nem találja a kiutat.  Mi történt, és miért érzi az empata úgy, hogy a kapcsolat elszívja az energiáját?

Fontos tisztázni azt, hogy ha a „megnyomják a gombjainkat”, vagyis ha olyan hatás ér minket, ami megpiszkálja a lelki sebeinket, mindnyájan hajlamosak vagyunk a nárcisztikusságra. A saját fájdalmunkra és érzéseinkre koncentrálunk, csak magunkra figyelünk, és kevésbé vagyunk tudatosak a tetteink és szavaink a környezetünkben lévő emberekre gyakorolt hatására. Ez azt jelenti, hogy az empaták is válhatnak nárcisztikussá. Ám ha kilépünk az áldozatszerepből, és elkezdünk felelősséget vállalni érzelmi állapotunkért, egyre kevésbé leszünk hajlamosak a nárcisztikusságra. Kigyógyítjuk magunkat a nárcizmus csapdájából.  De mi ez a csapda? 

worthless.jpg

Mind a praxisom, mind személyes tapasztalataim során azt figyeltem meg, hogy a NSz rendelkezik egy olyan alap-sérüléssel, aminek köszönhetően értéktelennek és szerethetetlennek érzi magát.  Csakhogy ez a sérülés és a hozzá kapcsolódó hiedelem annyira mélyre van eltemetve, hogy egyáltalán nem tudatos.  Hogy kompenzáljanak, és ne érezzék ezt a fájdalmat, túlteljesítenek, mindentudókká válnak, és egy olyan álarcot építenek maguk köré, aminek a segítségével elég jónak érezhetik magukat.  Nem is engedhetnek meg mást, mint hogy jól érezzék magukat, különben elérnének a bennük lévő mély fájdalomhoz. Sok NSz gyakorlatilag bármit és bárkit képes feláldozni annak érdekében, hogy elkerülhessék a szembesülést ezzel a fájdalommal. Egy ilyen ember sajnos nem túl valószínű, hogy képes elvégezni a gyógyuláshoz szükséges munkát, mivel elkerüli ezt az alap-fájdalmat.

A cikk második felében írok arról a fajta NSz-ről, akihez az empata általában nagyon vonzódik, és arról, hogy milyen enegetikai szerződésbe lép vele (katt ide: http://inspira.blog.hu/2014/08/04/az_empata_es_a_narcisztikus_szemelyiseg_talalkozasa_ii).  Illetve írtam egy könyvet arról a típusú családról, ami támogatja és bátorítja a NSz-et, a címe: „Fan-Hero Family System” (Rajongó-Hős Családrendszer). Ebben a könyvben mélységében elemzem ennek a típusú NSz-nek a működését, és ajánlom minden olyan empatának, aki éppen egy ilyen kapcsolat hatásaiból van kigyógyulóban. Ám ami a legfontosabb az empata számára annak érdekében, hogy elkerülhesse ezt a fajta kapcsolatot az, hogy rálásson arra a saját hajlamára, miszerint szüksége van rá, hogy ő legyen a különleges, közeli személy egy másik ember életében.

Encourage-8.23.12.jpg

A NSz az empatának ezt a szükségletét használja fel arra, hogy manipulálja őt. Az „érzelmileg elkülönült hős”, ahogy ezt a típusú NSz-t elneveztem, az intuíciója segítségével talál magának olyan embert, akié a támogató szerep lehet az életében, és egészen addig hagyja, hogy a támogató jól érezze magát ebben a szerepben, amíg az illető érzelmileg be nem vonódik a kapcsolatba. Az empaták, nem túl meglepő módon, nagyon jók a támogatásban.  Meghallgatjuk a hős történetét, segítjük a projektjeiben, és ha még nem gyógyítottuk ki magunkat a függőségi problémáinkból, mindezt anyagi támogatásért cserébe tesszük, vagy azért, hogy azt érezhessük, tartozunk valahova, és van valami célunk a világban.  Az empaták vakfoltja abban rejlik, hogy nem látunk rá arra a nem-tudatos hiedelmünkre, miszerint a kapcsolódás és a kötődés legjobb módja az, ha mélyen beleláthatunk egy másik ember belvilágába.  Nem egészséges egy olyan emberhez kötődni, aki nem egészséges!

A hős nem-tudatosan tisztában van az empatának a kapcsolódásra való igényével.  A hős tudja, mit mondjon, és hogyan viselkedjen, de az egész nem több, mint egy előadás.  A hős becsalizza az empatát, aki azt hiszi, hogy egy remek kapcsolatban van része; aztán kezdetét veszi a zűrzavar. Mi történt? A kapcsolat, ami eleinte annyira valódinak tűnt, miért lett ilyen furcsa, és miért szívja el az energiámat?

maszk.jpgA hősök általában kellemes kisugárzású, vonzó emberek, akik tudják, hogyan érjék el, hogy az empata különlegesnek érezze magát; ám elzárták magukat a saját szívüktől annak érdekében, hogy ne kelljen érezniük a bennük megbúvó értéktelenség-érzést. A hős ezen kívül hazudik is. Hazudik saját magának, elhiszi a saját hazugságait, aztán anélkül mondja tovább ezeket a hazugságokat a környezetéven lévőknek, hogy tudná, hogy hazudik. Az empata pedig kezdi azt gondolni magáról, hogy megőrült, miközben valójában a hős az, aki beteg. A hőst annyira csak a róla látható külső kép érdekli, hogy hajlandó feláldozni még a valóságot is (és az empatát).  Sajnos általában a hős elég olyan embert gyűjtött már maga köré, akik hajlandóak asszisztálni az álarcosbálhoz. Ezek az emberek nem látnak tovább a hős külső burkánál, és bedőlnek neki; míg az empata már átlát reajta. Vagy ami még rosszabb, az is lehet, hogy ezek az emberek ugyan el-elkapnak egy-egy mozzanatot a hős beteg belsejéből, de nem vonják felelősségre a viselkedéséért.  Ezek az emberek szintén inkább a látszatnak élnek.

Ahogy az el lehet képzelni, a legtöbb empata számára őrjítő ez a fajta látszatnak élés. Elkezd kételkedni saját magában, beleragad a helyzet és a kapcsolat folyamatos elemzésébe, és nem jön rá arra, hogy a hős nagyon is boldog azzal, hogy hazugságban él, és nem akar rajta változtatni. A kapcsolat végül mégis szétesik, vagy azért, mert az empatát már annyira leszívta a NSz, hogy egy másik támogató-ember után kell néznie, vagy pedig azért, mert az empata, elméjének épségét féltve kilép a kapcsolatból.  Sok empata akár azt is érezheti, hogy az életét köszönheti annak, hogy kilépett a kapcsolatból; míg mindenki más úgy látja, hogy az empata az, aki megőrült és túlreagál. A legtöbb empata, aki átment ezen a folyamaton, éveket töltött a kapcsolatban. És annak a hatásaiból való kigyógyulás is évekbe telik.

A „Rajongó-Hős Családrendszer” c. könyvemben egy olyan empatáról és annak férjéről írok, akik egy olyan csoportból menekülnek ki, ami tudatosan és nem-tudatosan egyaránt támogatta a család egészségtelen hőseit. Ehhez a fajta dinamikához mindig bűnbakra van szükség - ami azt jelenti, hogy valaki mással vitetjük el balhét, és kivetítjük rá a nemkívánatos érzéseinket.  Általában persze az empata lesz a bűnbak. A bűnbak-teremtés a csoporthazugság és a valóság elkerülésének egy szörnyű formája.  Legtöbbször nem-tudatosan történik, de a bűnbak számára így is mindig borzasztóan fájdalmas. 

head-into.jpgAzoknak az empatáknak akik ezt átélték, és szeretnének gyógyulni, emlékeztetniük kell magukat, hogy csúnyán bántalmazták őket, és nagyon komoly sérüléseket okoztak nekik.  Az ember, akihez kötődtek, visszaélt a bizalmukkal. A felszín alatti dinamika megértése segíthet valamennyit, éppen ezért írtam meg a Rajongó-Hős Családrendszerről szóló könyvet.  Ámde az igazi kihívás az empaták számára, hogy miután megvan a megértés, elengedjék ezt a sebet, és ne fecséreljenek rá több gondolatot, érzést, energiát.  A szóban forgó NSz egy beteg ember.  Azok az emberek, akik támogatják, tudatosan, vagy anélkül egy hazugságot támogatnak.  Az empatáknak, ha boldog, teljes életet akarnak élni, el kell fogadniuk a valóságot.  Erre a NSz-ek egyszerűen képtelenek.  A gyógyulás legegyszerűbb módja, ha megértjük, hogy a NSz valószínűleg nem lesz képes a gyógyulásra, mivel ahhoz először tisztába kéne jönnie a sérültségével. Csakhogy nem képes felelősséget vállalni magáért.  Az empatáknak el kell fogadniuk, hogy ez van. A helyzetet nem lehet megjavítani!

Az egyetlen épelméjű dolog, amit az empata tehet az, ha felelősséget vállal a saját állapotáért.  Ráláthat a „csak én vagyok ilyen közel hozzá és különleges számára” érzéssel és az érzelmi kötődéssel kapcsolatos alap-hiedelmeire, és elkezdheti megfigyelni, hogy ezek a hiedelmek hogyan mozgatják.  Ezután pedig már nagyobb körültekintéssel választhatja meg a kapcsolatait, és figyelhet arra, hogy elkerülje az olyan embereket, akik kerülik a valóságot. 

 A következő részben megnézzük közelebbről a NSz belső működését, illetve hogy az pontosan hogyan hat az empatára. Klikk ide a második részhez: http://inspira.blog.hu/2014/08/04/az_empata_es_a_narcisztikus_szemelyiseg_talalkozasa_ii

Az eredeti cikk: Elaine la Joie: The Empath and the Narcissist
Webcím: http://clearreflectioncoaching.com/the-empath-and-the-narcissist
Fordította: spreadthelight

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr116569323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nem kereste 2014.08.08. 16:29:00

Kedves Poszt-toló,

Sajnos személyesen tapasztaltam meg, hogy milyen az együttélés egy ilyen személyiségzavaros nővel. Megismerkedésünkkor - és utána is sokáig - egy bájos, édes, szeretni való, mi több maximálisan empatikus, kedves lány benyomását keltette, így azt gondoltam, megtaláltam az igazit, és egy idő után össze is költöztünk. De mint kiderült, az egész álarc volt csupán, csak szerepet játszott, hogy elérje célját, aztán mikor összeköltöztünk, már a második napon (!) nem volt fontos az álca, és jött a feketeleves. Rá kellett jönnöm, hogy a kedvesemben legalább három személyiség lakozik: az édes, bájos, angyali lélek (ebbe szerettem bele, ugye), egy jégszívű, kegyetlen, játszmázó manipulátor, és egy dühöngő démon, aki üvöltözve tombol, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő elgondolta. A ribanc énjéről még nem is beszélve. Egy köztünk élő Hedda Gabler, aki mindent és mindenkit tönkretesz maga körül. Ráadásul ezeket az állapotokat minden átmenet nélkül kapcsolgatja nála valamiféle kapcsoló, teljesen random módon. Négy hónapig éltünk együtt, ezalatt hol normális és kedves volt, hol játszmázott és shit-tesztekkel manipulált, hol hisztérikus dührohamai voltak mondvacsinált problémákon, őrjöngő démonként csapkodott és rúgott fel útjába kerülő tárgyakat, és többször le akart lépni. (Később kiderült, hogy volt neki más is tartalékban...)Eközben én dolgoztam, rohantam, pénzt kerestem, (hogy eltartsam őt is, mert dolgozni azt nem akart, sőt azóta sem), hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. De ő pokollá tette az életem, egyfolytában pocskondiázta a rokonaimat és engem is (mindezt szótlanul tűrtem, tudom, hiba volt), bármit csináltam, bárhogy is próbáltam a kedvében járni, minden baj volt, hogy nincs elég időm rá, nem úgy ugrálok, ahogy szeretné, ha otthon vagyunk, miért nem megyünk valahová, ha mentünk, miért nem otthon szeretjük egymást, miért nem törődöm vele eleget, stb. majd egy újabb dührohamot követően üvöltözve végleg lelépett. Ekkor már nem tartóztattam, elegem lett belőle és a dühkitöréseiből, ha annyira menni akar, hát menjen. Aznap este megírta, hogy meg kell adni magának az esélyt a boldogságra. Mint utólag kiderült, tőlem egyből a volt barátjához ment vissza, még aznap, és azóta is őt "boldogítja". Persze mindezt sokáig eszelősen tagadta, és bizonygatta, hogy egyáltalán nem akkora ribanc, mint amekkorának látszik, de én voltam a hülye, hogy egyáltalán szóba álltam vele. A lelépése óta eltelt időben összehordott hazugságai külön posztot érdemelnének, most nem részletezem. Már mindenféle verziót előadott, hogy mi volt közte és a srác közt és mi nem, meg azok ellenkezőit is, a csillagokat is lehazudta az égről, sőt olyan dolgokat is letagadott a közös múltunkból, amiken ott voltam. Ezek már krónikus tünetek szerintem.
Volt olyan, hogy egyik este annyira szétcsapta magát egy buliban, hogy felhívott az éjszaka közepén, csak le volt némítva a telefonom. Reggel visszahívtam (új szám volt, nem ismertem), én ébresztettem őket, fogalma sem volt semmiről. Ha már így vonalban voltunk, megkérdeztem, hogy mi szükség volt erre a cirkuszra, miért nem maradtak együtt már akkor. De nem tudott rá válaszolni.
Fogalmam sincs, milyen az élete mostanában, de a viselkedését ismerve nem lehet túl vidám. Sokáig vártam arra, hogy egyszer majd beismeri, hogy minden szava hazugság volt, de már hónapok óta nem beszélünk, és a fentieket olvasva végleg letettem róla. Felesleges szerintem, külső segítség nélkül menthetetlen az ilyen, attól tartok.
Azóta nagy nehezen kikecmeregtem a lelki szakadékból, amit okozott, most olyan nővel vagyok, aki értékeli, amit érte teszek, és őszintén szeret, nem csak eljátssza. Utólag belegondolva örülök, hogy így alakult, mert teljesen tönkremehettem volna az energiavámpír parazita kapcsolatában.

spreadthelight 2014.08.08. 19:03:43

Kedves Nem kereste, az általad leírt tünetek és viselkedés nekem erősen a borderline személyiségzavart juttatják eszembe, ami mellé persze társulhat nárcizmus is, de a leírtak alapján inkább ez lehetett a 'kedves' fő profilja. Persze ezt látatlanban és laikusként mondom (akinek már 2x is volt szerencséje klinikai eset borderline férfiakhoz, közelről). Az ilyen embert nagyon nehéz elengedni, mivel a "jó énje" ellenállhatatlanul vonzó tud lenni, és az ember akár a végsőkig, saját ép elméje határaiig is reménykedhet (attól függően, hogy mennyire erősen függő az illető), hogy hátha megjavulnak a dolgok. Illetve azért is nehéz elengedni, mivel tipikusan erősen függő mintázatot mutató emberek kerülnek kapcsolatba az ilyen emberrel (a BPD vagy borderline tulajdonképpen a függőségi&intimitáskerülő mintázat végletesen eltúlzott verziója). És mivel a BPD-ben szenvedők gyakan a valósággal sincsenek túl közeli viszonyban, főleg saját magukat illetőleg, a legtöbbször lehetetlen elérni, hogx megértsék, valami komoly baj van velük. A legjobb tehát, akármilyen nehéz is tud lenni, megszakítani velük minden kapcsolatot. Úgy veszem ki, neked ez sikerült is. Az ilyen erőpróba pedig az embernek nagyon sokat tud segíteni a saját hatáai megerősítésében, úgyhogy végső soron egy hasznos leckévé is válhat.

Nem kereste 2014.08.09. 11:51:01

Igazad van, a másik tippem a borderline személyiségzavar volt, de mivel nem vagyok szakember nem tudom megállapítani. Érzésem szerint mindkét defektből észlelhető nála valamennyi, de semelyiket nem lehet konkrétan ráhúzni, ez valamiféle egyveleg lehet. Igazából csak a szakításunk után kezdtem el utána nézni, hogy ez most akkor mi is lehetett, mert ilyet még életemben nem tapasztaltam, eddig mindig normális kapcsolataim voltak. Soha nem hallottam pl. a borderline-ról, meg egyéb személyiségzavarokról, csak utólag kezdtem tanulmányozni, miután az ismerőseim felhomályosítottak, hogy itt bizony komoly problémák vannak a fejében. (Én persze reménykedtem sokáig, ahogy írtad is, de volt egy határ, amit már nem tűrtem tovább - inkább ösztönösen, mint tudatosan.) Ilyen viselkedésmintákat (pl. dugóban dühöngve kiugrik a kocsiból, és rám vágja az ajtót, csak mert éppen moziba szeretne menni azonnal, én meg nem) soha nem tapasztaltam még, és döbbenten, szinte lefagyva álltam ezek előtt. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy egyértelműen gyerekkori trauma lehetett a kiváltó oka, mert arról mesélt, hogy semmire nem tartották otthon, nem bátorították továbbtanulásra, stb. Ezek ellenére szóban nagyon szereti és védi a szüleit, de gyakorlatban amint tehette elmenekült otthonról már fiatalon, és azóta sincs igazából konkrét otthona. No és az is eléggé elgondolkodtató, hogy egyetlen barátja sincs, nemhogy baráti köre, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, nekem sok van, gondoltam majd barátkozik velük. Ám miután a reménykedésem hiábavalónak bizonyult, végül is szerencsére sikerült megszabadulnom tőle és a folyamatos lelki nyomasztásától, és igen, igazad van, megerősödtem és sokat tanultam belőle.

semota · http://livewithit.blog.hu 2014.08.11. 21:12:15

@Nem kereste:

nálam a "shit-teszt" kifejezés használatával írtad le magad.

zelje 2014.12.07. 10:18:47

13 évet éltem együtt egy nárcisztikus emberrel, és elég mély nyomokat hagyott bennem, persze rossz értelemben. Egy évvel a válásunk után lett számomra világos, hogy minden, ami gondot okozott, tulajdonképpen a nárcisztikus személyiségzavarra vezethető vissza. Ez megkönnyebbülés volt, mert előtte folyamatosan azt éreztette velem a volt férjem, hogy én nem vagyok megfelelő, miattam mennek rosszul a dolgok. Szinte minden kérdést zokon vett, számonkérésnek értelmezte, alig töltött időt a kisgyerekeivel és velem, sportolt, bulizott, mert "fáradt volt, le kellett vezetnie a feszültséget", a barátaival ment nyaralni, velünk nem, mert sok a volt munka, nem tudott szabadságra menni, minden nap főztem, vásároltam, elláttam a két kisgyerekünket, de számonkért, ha nem volt elmosogatva. Ha havi egyszer készített valami vacsorát ő, azt hallgattam utána napokig, hogy ő milyen ügyes, és ugye milyen finom volt. Bár közös kasszán voltunk, mégis úgy alakította a végére, hogy fogalmam sem volt, mennyi pénzünk van. Volt, hogy kölcsön kellett kérnie, arról sem tudtam. Ha volt pénzünk, mindig mindent elköltött, rengeteg ruhája volt például, csakis márkásak, és hiába kérdeztem, minek egy tizedik nadrág, ha nincs kifizetve mondjuk a rezsi, nem értette a problémámat.
Mindezek mellett jópofa, szellemes, a társaság központja, érzelmes - a felszínen. A valóságban viszont érzéketlen a másik iránt, minden empátia hiányzik belőle, az ismerősei egyből a barátai lesznek, ha éppen szüksége van rájuk, ha nincs, akkor hónapokig feléjük sem néz.
Sokszor kaptam hazugságon, amivel lehetetlen volt szembesíteni, mert vagy minden felelősséget másra hárított, vagy ő maga is elhitte, hogy a hazugsága az igazság.
A legnagyobb feladatomnak most azt érzem, hogy rájöjjek, mi vihetett rá, hogy egy ilyen házasságban éljek, és hogy tudom ezt a helyzetet a jövőbeni kapcsolataimnál elkerülni. Ha ezeket mástól hallanám, én lennék az első, aki azt mondanám, hogy nem normális, aki egy ilyen emberrel együtt van. A munkahelyemen, a barátaim között is öntudatos, magáért kiálló, intelligens embernek tartanak - a házasságomban viszont sajnos ennek az ellenkezője voltam. Egyszer olvastam, hogy a nárcisztikus kapcsolat legjobb lezárása, ha minden kapcsolatot megszakítunkaz illetővel. Én sajnos ezt nem tudom megtenni a gyerekeink miatt, de már észreveszem, hogy még most is manipulálni próbál, viszont már nem dőlök be. Remélem legalábbis :)

B.Arthur 2014.12.25. 16:26:04

Sziasztok!
Okozhat nárcizmust az is, ha az ember nem tud beilleszkedni, és ezért jobb híján elkezdi azt gondolni, hogy ő jobb, mint mások. Hogy ne kelljen az ellenkezőjét gondolni, ami amúgy sem igaz...:D
Nekem a buddhizmus sokat segített ennek a bizonyos középpontnak a megtalálásában, és más nárcisztikusoknak is szerettem volna erről írni, de elutasítottak. Ami nagyon szomorú, hogy két komoly fórumot is ilyen ember irányít, ahonnan ocsmány módon kitiltanak mindenkit, aki nem ért velük egyet, majd a háta mögött -az elvakított csoporttal együtt- mocskolják. :(
Ami érdekesség, hogy két exem van, és úgy alakult az élet, hogy együtt élek velük. A lényeg, hogy egyikükkel én voltam nárcisztikus, a másikuk meg bevallottan energiavámpír, nekem ezt direkt tetszett az elején. :D Gondoltam, van nekem annyi energiám, mint a franc, miért ne adnék? Úgy elárasztottam, hogy szerintem sok is volt neki...jóban vagyunk, már rég nem szerelem, inkább valamiféle testvéries szeretet lett az egészből. Van új párja, aki viszont úgy érzi, megfojtja őt...
Érdekes az élet, én imádom, hogy ennyi mindent megtapasztalhatok. :)

bahhama 2016.10.12. 04:59:01

@zelje: mintha az en 16 eves hazassagomat (20 eves kapcsolat) irtad volna le. Ugyanez volt a helyzet nalunk is. 16 ev alatt 19-szer koltozott el, persze nem messzire, mert eszrevette, ezzel tud zsarolni. Ekkor megvont penzt, elvette az automat, arra hivatkozva, hogy az ő vette, de szemmel tartott folyamatosan es mikor lenyugodott, visszatert. En pedig jartam vele ezt a beteges tancot, tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a kapcsolattal, de ez volt az eletem, a "csaladom", nem volt hatterem, hogy kilepjek (vagy csak en hittem azt, mindenesetre nem lattam megoldhatonak). Ugy lett vege, hogy valaki kinezte maganak a kozben hiresse es penzesse valt topmanagert. Rossz befektetes volt ez a kapcsolat mind emberileg, mind anyagilag, de ma bekeben elek. Naluk viszont idonkent all a bal, ahogy ertesulok neha az epp aktualis problemakrol, ott is "kitermelődött" az uj bűnbak, meg nekem is es a gyerekenek is panaszkodik errol. Meghallgatjuk :)). A kapcsolatom minimalis vele ma, - erre vigyazok, nehogy ujra a bűvkörébe keruljek, - csupan telefonon beszelunk par alkalommal evente. És én is azzal foglalkozom nagyon sokat, hogy rajojjek, miert voltam alkalmas erre a szerepre es hogy "kigyogyuljak" ebbol a sérülésből.

KissPiroska 2017.03.01. 20:44:27

Sziasztok, én új vagyok itt és látom, hogy a kommentek régebbiek, de hátha fel tudom éleszteni a társalgást. Azt tudom, hogy a párom személyiségzavarral küzd, jelenleg is gyógyszeres kezelés alatt áll, illetve terápián is részt vesz (csoportos és egyéni). Amire rájöttem magammal kapcsolatban és ez a cikk is megerősített benne, hogy az, hogy a kapcsolatunk évei alatt én nem vettem észre, hogy a párom beteg (igaz, az erre utaló jeleket csak így utólag látom erre utaló jeleknek), hogy abban a játszmában, ami miatt nem derült fény arra, hogy ő beteg, én is részt vettem. Mindent rózsaszín szemüvegen keresztül szemléltem, segítettem neki mindenben sőt megtettem helyette sok mindent, megéltem, megléptem. Az anyja is így nevelte, én meg szépen átvettem az anyja szerepét. Imádtam gondoskodni róla, erősnek lenni mellette, helyette, aztán már nem annyira szerettem ezt így, 2 helyen dolgoztam, míg ő itthonról dolgozott ugyan, de közben egy másik nővel irogatott... De ekkor már erősen előjött a betegsége; nagyon sokáig nem tudtam, hogy súlyos betegsége van, csak nem értettem, miért irreálisan féltékeny és miért tesz egyre furább dolgokat. Aztán kórházba került. Először zárt osztályra, aztán egy lazább részlegre. 2 hónap után kiengedték, de sajnos nem volt semmi javulás, így most önként van újra kórházban, olyan helyen, ahol terápiás kezelést is kap, nagyon felkészült szakemberek foglalkoznak vele és sokat haladt előre a valószínűleg kisgyrekkorban elszenvedett traumák feldolgozásában, a tévképzetekkel való leszámolásban, megküzdési stratégiák elsajátítása terén. Az életünk hullámvasút-természete viszont megmaradt, a jobb napokat mindig visszaesés követi és ez nagyon megterhelő. Amúgy is tropára ment a bizalmam, így meg aztán elég nehéz újraépíteni (lehet bizalmat újraépíteni?) Tudom, hogy az ilyen betegségnek évek kellenek és sosem lesz gyógyult, maximum tünetmentes.
Ami még érdekes, legalábbis számomra, hogy a betegsége alatt más ember lettem. Sokkal sokkal erősebb, határozottabb, ki vagyok éhezve a szépre, a jóra, sokkal jobban szeretem és tisztelem magamat. Amikor ő szétesett, én úgy éreztem, nem eshettem szét, mert támogatni akartam őt, így olyan megküzdési stratégiákat fejlesztettem ki, (munka, sport), aminek köszönhetően a karrierem felfelé szárnyal, sosem néztem még ki ilyen jól és minden szarság ellenére sosem éreztem magam ilyen jól a bőrömben. Amikor ő tehetetlenül feküdt a kórházban, én seggberúgtam magam és folyamatos szívós munkával egyben tartottam saját magamat, őt nem, t nem tudtam és már kísérletet sem akarok tenni erre. És most itt vagyok, egy fiatal, életerős nő, aki bármire képes, kegyetlen lett, jó értelemben és kegyetlenül akarja a jót, a szépet. Nem vagyok hajlandó tovább "szolgálni" a páromat, játszmázni, elintézni helyette dolgokat, megoldani, akkor sem, ha azzal jön, h de ő beteg. A betegsége felbukkanásáig csak sodródtam a világban, ő volt a mindenem, a kapcsolatunkba menekültem, hogy ne kelljen elgondolkodnom magamon, mit is szeretnék az életben. De ahogy nem tudtam gondoskodi róla 0-24-ben, hiszen kórházban volt, kénytelen voltam szembenézni magammal. Így már tudom, mit akarok és jó úton vagyok az eléréséhez, de már igazából az út is boldoggá tesz. Nem tudom, megértette-e, hogy más ember lettem, más elvárásokkal és célokkal. Beszéltem neki erről, mondtam szépen és mondtam csúnyán, amikor megint mindent rám akart terhelni, pl a háztartásban, ahol együtt élünk. Azt gondolom, neki is azzal segítek, ha a felnőtt, egészséges férfiénjét erősítem azzal, hogy hagyom, hadd küzdje meg a saját harcait és magamnak is így teszek jót, m lehet furcsán hangzik, de engem az ő betegsége hozott közel saját magamhoz és nem, nem lettem narcisztikus, egyszerűen egy egészséges szeretetkapcsolatba léptem magammal (a pszichológusom is így látja) és tisztelem magamat annyira, hogy ne menjek bele többé olyan dolgokba, amik nekem kényelmetlenek, amik engem lehúznak. És akkor itt jön a nagy kérdés: lehúz-e engem ez a kapcsolat ezzel a férfival vagy ki tudok teljesedni benne? Minden nehézsége ellenére, amikkel tisztában vagyok. A cikkben olyan személyiségzavaros emberekről volt szó és a kommentekben is, akik nem tudatosították, h betegek. A párom tudja, azt is h sosem lehet teljesen egészséges (és talán sosem volt, max. kisgyerekkorában), de ha betartja a szabályokat, élhetünk szépen. Gyógyszereket szed és felkészült terapeuták foglalkoznak vele most is, ebben ő partner, tehát mindent megtesz a lehető legjobb szint eléréséért, dolgozni akar, gyerekeket, boldognak lenni, békében, harmóniában élni magával, a világgal, velem, amennyire csak ez a betegsége mellett lehetséges... Kérlek mondja azt valaki, hogy tudunk majd szépen élni együtt... Vagy ha mégsem, lesz elég erőm kilépni ebből a kapcsolatból... H tudok olyan döntést hozni, amit egy egész életen át vállalni tudok...
Hát... ez most kiszakadt belőlem.