Az Ő-alakú űr
2017. október 05. írta: spreadthelight

Az Ő-alakú űr

letting-go_bird.jpg

 

Megértettem ma valamit. Hogy egy szerelem után mindig lesz az emberben egy űr – és hogy ez így van rendjén. Hogy a szerelem is tényleg egy "entitás", aminek a halála épp olyan fájdalmas, mint egy szerettünk távozása. Hogy valami soha nem lesz már ugyanolyan. Marad az emberben egy Ő-alakú űr, amit soha seki más nem fog tudni betölteni, pótolni, mert ugyanaz az ember, ugyanaz a kapcsolat nem lesz már sohasem. Lehet, sőt, lesz is még egy fokkal szebb, szabadabb, és örömtelibb kapcsolat, de attól még az az űr, amit az a bizonyos ember hagyott maga után, ugyanúgy ott marad az ember szívében. Csak nyilván az ezzel járó fájdalom mértéke fokozatosan enyhül. De attól még a veszteség által hagyott seb ott marad; lassan-lassan heggé forr, de a nyoma ott marad. Persze még több idővel a hegek is halványodhatnak, akár alig-láthatóvá is… De ilyen időtávlatokat még nem éltem meg ezzel kapcsolatban, úgyhogy ez még a jövő titka.

Szóval ez egy olyan dolog, mint minden gyász, és veszteség-fájdalom - meg kell tanulni együtt élni vele. Persze az idővel halványul, de butaság azt várni, magunktól, és az élettől, és szűnjön meg teljesen és végleg. És az illetővel is örökre megmarad valahol, mélyen, lélek- és sejt-szinten a kapcsolódás. Mintha egy láthatatlan szál kötne össze vele, ami téren és időn túl mutat, és független a kapcsolat további konkrét alakulásától. Ahogy az eltávozott szeretteink, és a velük való kapcsolatunk is tovább él a szívünkben… Valahol így van ez a véget ért szerelmekkel is.

empty_heart_by_astranat-d33s3bw.jpg

 

Persze mindennek a mértéke függ attól is, mennyire volt fajsúlyos, jelentős egy adott szerelem, egy ember, egy kapcsolat az életünkben… De erről sincs még viszonyítási alapom, mert egyenlőre csak egyetlen viszonzott-szerelem-kapcsolat élményben volt részem. De épp ezért, magamnak szólva: az első az biztos, hogy örökké ott marad valahol az emberben. Minél később, minél több keserves élmény, hiábavalónak hitt belső munka és várakozás után, annál inkább.

 

És persze minél traumatikusabb a vége… Akármilyen masszívan is képes belemenni a fájdalomba az ember közvetlenül a végekor, van, hogy olyan traumatikus a tény, hogy vége van, vagy ahogy vége van, hogy olyan sok és intenzív a fájdalom, hogy abból egy adagot befagyaszt a psziché, különben összeroppanna. És hát ez is tasakokban emelkedik a felszínre, akár jó idő elteltével is… Kérem magamat, hogy ilyenkor ne ostorozzam magam, hogy “még mindig itt tartok”, “miért jönnek fel még mindig ilyen érzések”, “még mindig a múlt jön vissza”… Hiszen ilyenkor történik épp a gyászmunka lényege, a beszorult érzések felbugyogása és kiengedése. Nem mi döntjük el, és nem ítélhetjük meg, hogy ez meddig tart. Persze ébernek kell lenni, és nem állandósultan belecsúszni egy öncélú, függő múltbanrekedtségbe. De türelmesnek és együttérzőnek kell lennünk önmagunkkal. A psziché tudja, mikor mit hogy képes elengedni.


ko.jpg

Szóval ott van még a seb a szívemen… De már nem várom azt, hogy végleg eltűnjön, és magamtól sem, hogy “mikor tudlak már végre végleg elengedni.” Hagyom, hogy lüktessen, ha kell, aztán csitul úgyis… Így hullámozva szép lassan zárul. Nem sürgetem, nem feszegetem. Ha felsír, a karomra veszem és lágyan ringatom. Éneklek is neki halkan, és felküldöm szelíden a csillagokba. Ott úgyis minden örökké él.

 

1.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr7912931619

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása