A fájdalmunkkal együttlevés szent egyszerűsége
2016. június 30. írta: spreadthelight

A fájdalmunkkal együttlevés szent egyszerűsége

Bethany Webster írása.

Az eredeti cikk itt megtekinthető: http://www.womboflight.com/the-holy-simplicity-of-sitting-with-our-pain/
 

Ha tetszik a blog, lájkolj minket a Face-en is, katt a logóra: face.png

 

A fájdalmunkkal együttlenni nagyon egyszerű; mégis ez az egyik legnehezebb dolog a világon.

Hatalmas bátorságra van szükség ahhoz, hogy ne akarjuk minél hamarabb megszüntetni, tompítani vagy elfedni valamivel. Ezen a ponton van szükség az önfeladásra, a megadásra. Egyszer elérjük azt a pontot a gyógyulásunk útján, amikor már az összes könyvet elolvastuk, az összes guru tanácsát kikértük, és az összes remek módszert kipróbáltuk; és az egyetlen dolog, ami még hátra van, nem más, mint hogy:
Érezzük a fájdalmas érzéseinket. Ironikus módon pont a fájdalmunkkal való együttlevés fogja elhozni nekünk mindazt, amit az elkerülése által próbáltunk elérni.

Az érzelmi sérülések gyógyulásához az egyik rendkívül fontos lépés az, hogy hajlandóak legyünk elviselni a kellemetlenségeket, mert ez hozza el az átalakulást. Az erre való hajlandóság kulcsfontosságú ahhoz, hogy valóban át tudjuk dolgozni a gyerekkori sérüléseinket, és tartós gyógyulást érjünk el.

Elizabeth Peyton 1

A kellemetlenségek sokféle formában jelentkezhetnek:

- Családtagjaink nem értenek, félreértenek minket

- A fájdalmunkkal való együttlevés; annak megengedése, hogy a fájdalom ott legyen bennünk, és érezzük azt

- Egy haraggal és gyásszal teli perióduson mehetünk keresztül, anélkül, hogy tudnánk, mikor lesz vége a - kellemetlen érzéseknek

- Alacsony energiaszint, elveszettnek, bizonytalannak érezhetjük magunkat

- Annak megengedése, hogy sebezhetőek legyünk, és elfogadjuk másoktól a segítséget

- Eltávolodás olyan emberektől, akikhez korábban közel álltunk

Kultúránk az azonnali kielégülést és a gyors eredményeket helyezi előtérbe. Hatalmas bátorságra és erőre van szükség ahhoz, hogy kitartsunk a gyógyulás nem túl csábító folyamatában, aminek megvan a saját ideje. A kulturális faktoron túl ott van bennünk az a túlélési ösztön is, ami arra késztet, hogy ha fenyegetve érezzük magunkat, támadjunk, vagy meneküljünk. Ezért rendkívül fontos, hogy a gyógyulási folyamat során legyenek segítőink, támogatóink.

A még meg nem gyógyult belső gyermekünk csak a származási családunkból jövő mintáknak megfelelően tudja kezelni a fájdalmát, ám legtöbbször éppen ezek a minták okozzák magát a fájdalmat. Így csapdába, ördögi körbe kerülünk. A megoldás az, hogy megtanuljunk anyaként gondoskodni saját belső gyermekünkről, és megnyugtatni őt, miközben olyan új döntéseket hozunk, amelyek jobban tükrözik valódi vágyainkat és szükségleteinket. Ez a belső kapocs az, aminek a segítségével sikeresen leválaszthatjuk magunkról azokat a családi és kulturális mintákat, amik a szenvedést okozzák.

A legtöbbünknek gyerekként sorozatosan cserben kellett hagynunk önmagunkat, amelynek során csak úgy tudtunk túlélni, hogy egy belső hasítást hoztunk létre magunkban. Ez a hasítás általában azt jelenti, hogy valamilyen módon tompítottuk, elnyomtuk az érzéseinket, és elutasítottuk saját magunkat annak érdekében, hogy a családunk elfogadjon. A gyógyulás során visszaszerezzük a képességünket arra, hogy az érzéseinket azok teljességében érezzük, és hogy ezáltal szégyen nélkül éljük át és fejezzük ki, hogy kik is vagyunk valójában.

Caitlin Shearer

Ugyan folyamatosan azt az üzenetet kapjuk, mind kívülről, a kultúránkból, mind belülről, a korai túlélési mechanizmusaink által, hogy kerüljük el a fájdalmunkat, a valódi gyógyulás mégis éppen azáltal történik, hogy jelen vagyunk a fájdalmunkkal, és megengedjük, hogy az érzéseink szabadon áramoljanak.

Az igazság a komfort zónánkon kívül van. A komfort zónánkon kívül van az a tér, amelyben leválaszthatjuk magunkról azokat a diszfunkcionális mintákat, amiket a kultúránk és a családunk vésett belénk.

Két fő fázisa van annak, hogy a valódi változás érdekében megtanuljuk elviselni a kellemetlenségeket és kellemetlen érzéseket. Ez a kettő olykor egyszerre is történhet, de általában az ellenállástól haladunk a megadás felé.

Patricia DeLeon Alfonso

1) ELLENÁLLÁS

Itt általában erős ellenérzésekkel viseltetünk a fájdalmas érzéseinkkel való szembenézés iránt, és kerüljük azt. Különféle módokat kereshetünk arra, hogy hogyan topítsuk vagy nyomjuk el a valódi érzéseinket. Az ellenállás különböző formái lehetnek az önszabotázs, a feledékenység, a levertség vagy a függőségek. Az ellenállás olykor hasznos belső szabályozóként működik, ami lelassítja a dolgokat addig, amíg képesek nem vagyunk teljesen szembesülni valamivel. És olykor az ellenállás az elkerülése olyasvalaminek, amiről tudjuk, hogy muszáj szembenéznünk vele. Gondos önvizsgálatra van szükség ahhoz, hogy megállapíthassuk, az ellenállás melyik formái dolgoznak bennünk. Előfordulhat, hogy a gyógyulás minden újabb szintjének kezdetén ellenállást tapasztalunk, de ahogy fejlődünk, egyre jobban fel tudjuk ismerni az ellenállást, és könnyeben haladunk át rajta.

2) MEGADÁS

A legtöbben egész egyszerűen azért adjuk meg végül magunkat, mert az ellenállásból keletkező fájdalom túl erőssé válik. Egy idő után pedig átjutunk egy bizonyos határon, amin túl már tudjuk, és bízunk abban, hogy nem a fájdalom elől való menekülés, hanem annak az elfogadása az, ami végül megkönnyebbülést hoz. Megízleljük és teljesen átérezzük azt az örömet és szabadságot, amit a bennünk lévő VALÓDI-hoz való kapcsolódás ad. Semmi nem hasonlítható ahhoz, amikor az ember átment a fájdalmon, és megérkezik az önmagával való EGYSÉG örömébe. Ez a belső őszinteségből fakadó béke: a valódi, őszinte érzéseink megtapasztalásáé és kifejezéséé, anékül, hogy azokat védeni kellene.

Ráérzünk, hogy milyen harmónia van a személyes tökéletlenségeink, és az élet felsőbb tökéletességében betöltött pótolhatatlan szerepünk között.

A valódiságunk és az igazságunk megélése utáni vágy végül minden más vágyon felülkerekedik - a fájdalommentesség vágyán is. Meglátjuk azt, hogy megbízhatunk a valódiság, igazság utáni vágyunkban, hajtóerőnkben, mert az mindig elvezet ahhoz, amire éppen szükségünk van. És olykor arra van szükségünk, hogy a belső fájdalom egy újabb szintjét öleljük magunkhoz. Az a megkönnyebbülés és öröm, ami az átölelt, megélt fájdalom nyomán nyílik ki bennünk, mindenért kárpótol. Újra és újra megtapasztaljuk, hogy a fájdalmunk elfogadása, és az azzal való együttlevés kapcsol össze bennünket saját teljesebb belső igazságunkkal.

Szerintem az egyik oka annak, hogy miért hatja át olyan erőteljesen a nyugati világot a keresztrefeszítés szimbóluma az, hogy éppen azt jelképezi, ami oly mélységesen nehéz tud lenni: a hajlandóságot arra, hogy elfogadjuk a fájdalmas érzéseinket, és érezzük őket.

Daria Petrilli

Egy új belső tér jön létre, amiben megengedett számunkra, hogy a VALÓDI-ból éljünk.

Ahogy folytatjuk a belső munkát, végül létrejön bennünk egy meggyőződés, új élettel foganunk meg, és kiolthatatlanul vágyunk arra, hogy a saját igazságunkat éljük, ami mellett rendíthetetlenül el is köteleződünk. Kialakul bennünk egy vágy arra, hogy minden pillanatban a valódi énünk tüzéből éljünk. És minden pillanat új, friss lehetőséget jelent arra, hogy az arra való egyszerű, nyitott tudatosságból éljünk, ami van.

Meglátjuk azt, hogy a tudatosság maga egy átölelés, egy elfogadás.

A fájdalmas perifériáról indulunk, majd ahogy egyre gyakorlottabbakká válunk a kellemetlen érzések és az előttünk álló ismeretlen bizonytalanságának elviselésében, megnyílik előttünk a lehetőség, hogy eggyé váljunk azzal a szentséges jelenléttel, ami a fájdalmunk közepében lakik; és ekkor felismerhetjük, hogy ez az, ami valójában vagyunk.

Alphonse Maria Mucha

Sokunkban van mélyen belül egy erős honvágy. Egy névtelen vágyódás és fájdalom. Sokan éreztük ezt gyermekkorunkban az anyánkkal kapcsolatban; a talajnélküliség, és sodródás érzését. Az anyasebben rejlő honvágy meglésével végül eljutunk oda, hogy felismerjük - valójában sosem lehetünk elhagyottak. Ez úgy válik lehetségessé, ha szerető belső anyává válunk a belső gyermekünk számára, azzal, hogy teret adunk a legmélyebb kétségbeesésének is.

Ebben a kétségbeesésben egy kapu rejlik; kapu a forrásunk, az egységes tudat felé, amiben mindennel egyek vagyunk.

Így hát a fájdalmunk tulajdonképpen hírnök. Egy hírnök, ami arra hív bennünket, hogy itt az ideje hazatérnünk, a belső, őseredeti otthonunkba, ami nem más, mint hogy reébredünk: a valódi önazonosságunk maga a tudat, és hogy tudjuk: szellemből vagyunk, és sosem árthatnak nekünk vagy hagyhatnak el bennünket igazán, mert mindennel egyek vagyunk.

Emlékszem, ahogy a saját gyógyulási folyamatomban rétegről rétegre haladtam az anyasebben rejlő fájdalom és gyász feldolgozásában; emlékszem az értéktelenség érzésére, és arra, hogy meg akartam halni. És abban a hajlandóságban, hogy mindannak a hihetetlen mértékű kétségbeesésnek és fájdalomnak teljes mértékben átadjam magam, tudtam, hogy elérkeztem az aljára. Nem volt ennél mélyebb fájdalom. Az a fájdalom volt a talaj. És azzal, hogy ezen a talajon megálltam, és együttvoltam a legmélyebb fájdalmammal, szabad voltam.

PhoebeAnnaTraquair

Az, hogy megengedjük, hogy érezzük a fájdalmunkat, megszabadít tőle.

Azzal, hogy együttvagyunk a fájdalmunkkal, lassan rájövünk, hogy a fájdalom, amit éreztünk, nem az igazi önvalónk. Látni kezdjük, hogy az a nyílt, szerető jelenlét, amit akkor testesítünk meg, amikor jelen vagyunk a fájdalmunkkal: az az, aki valójában vagyunk, a valódi identitásunk, ami minden más identitás alatt rejtőzik.

Az „énként” élés tetőpontja az, amikor „nem-énként” élünk; ami az a tágas, szerető tér, ami szeretettel látja a fájdalmunkat, és teljes mértékben el- és befogadja azt. Így van jelen egy egészséges anya is a gyermeke számára. Rupert Spira író szerint a tudatosság olyan, mint egy szobában rejlő tér: feltétel nélkül elfogad mindent, ami benne történik. Hasonlóképpen, az optimális fejlődéshez egy gyermeknek olyan anyára van szüksége, aki feltétel nékül jelen van számára, és elfogadja őt. Ám az anyák is emberrek, hibákkal, hiányosságokkal. Így mindnyájan sérülünk valamilyen szinten az anyánk által.

És ezáltal az elsődleges, ősi, szent seb által arra kapunk hívást, hogy egy ilyen szerető anyává váljunk saját magunk... és az egész élet számára.

Ahogy megtestesítjük a belső anya feltétel nélküli szeretetét, visszakapcsolódunk magához az Élethez. Visszakapcsolódunk ahhoz a születés- és halál nélküli középponthoz, ami folyamatosan újraszületik és meghal, számtalan formában. Ez az evolúciós lépés az, ami az anya-seb fájdalmában rejlik.

Nőként abban a hitben növünk fel, hogy a szent erő rajtunk kívül található, ám a gyógyulási folyamat során lassan rájövünk, hogy az, amire a leginkább vágyunk, ami a legszentebb, legtisztább, és örökkévaló, az bennünk van, és mindig is ott volt. Sőt, mi vagyunk az. És nem csak bennünk, vagy néhányunkban él, hanem mindannyiunkban, minden Életben.

És mivel mind össze vagyunk kapcsolódva, minden alkalommal, amikor szeretettel átöleljük a saját fájdalmunkat, aktiváljuk a mindenben élő, mindent átható Egységnek az erejét.

rodica-toth-poiata_lrswkwr.jpg

Ha tetszik a blog, lájkolj minket a Face-en is, katt a logóra:
 face.png

A bejegyzés trackback címe:

http://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr988857152

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

csenerezi 2017.08.10. 19:08:48

Köszi a fordítást, megosztást, nagyon jó.