Pszichedelikumok és terápiás lehetőségeik I.
2014. október 04. írta: spreadthelight

Pszichedelikumok és terápiás lehetőségeik I.

ayagreys-big-bang.jpg

Következzék most egy újabb igazi szívemcsücske-téma: a pszichedelikumok és tudományosan is egyre inkább elismert terápiás potenciáljuk. Rick Doblin-t, a MAPS (Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies - Multidiszciplináris Egyesület a Pszichedelikus Tanulmányokért) alapítóját idézve:

doblin.jpg"Úgy gondolom, hogy a pszichedelikumokkal való munka nem más, mint olyan (belső) munka, amin keresztül érettebbekké válhatunk, ami éppen az a munka, amit a kultúránknak meg kéne lépnie ahhoz, hogy tudjunk mit kezdeni a nehézségeinkkel. És nincs túl sok érzelmi eszközünk ennek a folyamatnak a végigcsinálására. És éppen ezért gondolom, hogy a pszichedelikumokkal kapcsolatos kutatások reneszánsza és újra engedélyezése igen bíztató mindannyiunk számára. Amit én, és még sokan mások próbálunk megmutatni a saját életünk által, az az, hogy az embernek lehetnek pszichedelikus élményei, és aztán ugyanúgy hazamehet a családjához, a munkájába, és nem kell elmenni lakni valami messzi szigetre. Hogy meglehet ez a fajta tudatosságunk, és ugyanakkor részt vehetünk a társadalomban, sőt, egy olyan, egészségesebb társadalomban, ami képes megkérdőjelezni a saját meggyőződéseit, és organikus módon fejlődni. És ha megnézzük pl. az azahuasca terjedését a nyugati világban, nem csak spirituális ceremóniák formájában, hanem egy fajta terápiás kontextusban, akkor hasonló, amit látunk, mint anno a melegek jogaiért küzdő mozgalomnál - az emberek mindig is ismertek melegeket, csak épp nem tudták, hogy melegek; és amikor a melegek kezdtek előbújni, akkor sokan rájöttek 'nahát, az ember lehet egy alapvetően normális, egészséges, boldog ember akkor is, ha meleg' (bárcsak kishazánkban is már itt tartanánk...) - szóval valami ilyesmi van most a pszichedelikumokkal, csak mi még bújkálunk; de ha pl. az összes ember Angliában, akinek volt élménye ayahuascával vagy valamilyen pszichedelikummal, feltenné a kezét, az emberek igencsak meglepődnének." 

A teljes videó itt látható, angolul: https://www.youtube.com/watch?v=eXZh2BBAZnk

 

Az ayahuasca egy az Amazonasz-vidéken élő indiánok körében őshonos, többféle pszichoaktív növényből főzött szent ital, amit évszázadok óta használnak gyógyításra és a hitük szerinti szellemvilággal való kumminkációra. A XX. században az ayahuascát felfedezte a nyugati világ is, és az utóbbi évtizedekben egyre többen élnek vele terápiás célokkal, illetve kutatások is történtek-történnek a terápiás potenciálját illetőleg, igen bíztató eredményekkel. A következő poszt tehát egy ayahuasca élmény, és annak terápiás hatásainak nagyon érzékletes és részletes leírása, Kira Salak által, ami megjelent a National Geographic Adventure magazinban is.

 

Ayahuasca: Út a Pokolba és Vissza

 

peru.jpg

I.


Az amazóniai sámánok évszázadok óta használják az ajahuaszkát, amely szerintük nem más, mint ablak a lélek birodalmára. A szent ital állításuk szerint bármilyen betegséget képes meggyógyítani. E cikk írója részt vett egy ilyen ősi ajahuaszka-szertartáson, és a belső világok, melyekkel szembesült, sokkal félelmetesebbnek - ám egyben megszabadítóbbnak is - bizonyultak, mint azt valaha gondolta volna.
.
.
.
Sose fogom elfelejteni, hogy milyen volt. Azt a mindent megsemmisítő gyötrelmet. A bizonyosságot, hogy a szenvedés örökké fog tartani. Hogy senki nincs, aki segíthetne; a menekülés pedig lehetetlen. Bármerre néztem, olyan sűrű sötétség vett körül, hogy a fény puszta fogalma is elképzelhetetlennek tűnt.

Hirtelen leörvénylettem egy tűzalagúton, ahol fájdalomtól nyöszörgő alakok könyörögtek, hogy mentsem meg őket. Mások megpróbáltak megfenyegetni: - Soha nem fogsz kijutni innen! Soha! Soha! -

Azon kaptam magam, hogy kinevetem őket. - Nem félek tőletek!- mondtam. Ám ekkor a sötétség még sűrűbb lett; a szenvedés érzelmi töltése pedig már-már elviselhetetlenné vált. Úgy éreztem, hogy szétrobbanok a szívemben lévő fájdalomtól -  az emberiség összes fájdalma hullámzott át egész lényemen; a tragédiák, a leírhatatlan gyűlölet és szomorúság. Leértem a tűzalagút aljára, és ott három trónt láttam egy fekete teremben. Három árnyalak ült a trónokon - középen pedig, úgy véltem, maga az ördög ült.

- A sötétség örökké fog tartani. - mondta. - Soha nem fogsz kijutni innen! Soha! -

- De igen! - válaszoltam.

Egyszerre megjelent bennem a szándék, hogy felemelkedjek. Felhajóztam a tűzalagúton keresztül, egyre magasabbra es magasabbra, mígnem fehér fényre törtem át magam. Azonnal eltűnt minden sötétség. A testem könnyű volt és nyugodt. Gyönyörű minták és színek egyvelegében lebegtem. Az ajahuaszka látomásom lassan elhalványult. Visszatértem a kunyhóban fekvő testembe; a dzsungelből beszűrődött a rovarok lágy ciripelése.

- Üdv újra itt - mondta a sámán.

Másnap reggel teljesen lehetetlen dologra lettem figyelmes: az életemet kisgyerekkorom óta uraló súlyos depresszió csodával határos módon nyom nélkül eltűnt.

 

dzsungel.jpg
II.

Óriási kék pillangók repkednek esetlenül a kenunk mellett. Papagájok röppennek fel, a lombok rejtekét keresve. Minél mélyebbre hatolunk az Amazonas dzsungelébe, annál inkább fejbe vág a tény, hogy már nem fordulhatok vissza. Legutóbb egy éve jártam itt, és most megint itt vagyok Peruban. A Rio Aucayacu folyón utazok fölfelé, hogy újabb sámán-gyógyításban részesüljek. Az igazat megvallva rettenetesen félek tőle. De már megtanultam, hogy nálam a sámánizmus - és főleg az ajahuaszka- úgy működik, hogy minél borzasztóbb az élmény, utána annál jobb lesz. Egyetlen egy dolog szükséges ehhez a fajta munkához: bátornak kell lenni. Azt fogod megtanulni, hogyan mentsd meg saját magad. 

A dzsungel-béli tábor, ahol a sámángyógyításunk zajlani fog, a legközelebbi városkától, Iquitos-tól mintegy 320 kilométerre, a perui Amazonas mélyén fekszik. Rajtam kívül még 4 másik ember is részt vesz ezen a túrán. Itt van például Winston, a legnagyobb darab ember, akit valaha láttam. Két méter magas és 180 kiló; erős testével bárkit könnyű szerrel össze tudna roppantani. Biztos biztonsági őr, gondolom, és amikor beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy tényleg az. De van benne valami különös. Valami nehezen megfogható. Ott bujkál a szeme alatti sötét karikákban, a mosolytalan arcán, a minden látottat azonnal elutasító szemeiben. Winston nem igazán tűnik boldog embernek. 

Aztán itt vannak a többiek: Lisa, aki a Stanford-on diplomázott, és most a Duke University-n csinálja a doktorátusát politikaelméletből; Christy, aki épp most hagyta ott a munkáját, hogy körbeutazza Dél-Amerikát - veszélyeztetett tinédzserekkel dolgozott, mint pszichológus; és itt van még Katherine, Christy Brit barátnője is. Kis csoportunk tehát határozottan hétköznapi emberekből áll. Nincsenek ezoterikus energia-gyógyítók, se pánsíp-készítők. Se hippik, se raszták, se önjelölt varázslók. A "legezoterikusabb" Christy múló érdeklődése a jóga-tanítás iránt. 

És persze itt vagyok én, aki egy éve jöttem először Peruba azzal a félvállról vett tervvel, hogy a sámánok majd jól megdolgoznak a nagy "szent spirituális gyógymódjukkal". Mit sem sejtettem arról, hogy ezután az élmény után úgy fogom magam érezni, mintha egy csuromvizes vastag gyapjúkabátot emeltek volna le a vállamról - szó szerint éreztem, ahogy a depresszió súlya eltűnik rólam. "Mégiscsak van valami ebben az őrült sámánizmusban..." 

És most újra itt vagyok. 

Ezúttal senkinek nem szóltam róla - főleg nem a családomnak. Megrögzött ateisták között nőttem fel, akik azt verték belém, hogy teljesen egyedül vagyunk a világegyetemben, és hogy kicsinyes életünk múló drámái egy végső, nem túl nemes végben kulminálódnak - a halálban. Ennyi. Nem mondhatnám, hogy ez a boldog élet arany-receptje lett volna, mégis, életem első pár évtizedében büszke és arrogáns ateistaként éltem, abban a hitben, hogy egyike vagyok azon keveseknek, akiknek van bátorságuk szembenézni az élettel a vallás "mankója" nélkül, avagy a még annál is megvetendőbb sámánizmus-szerű zagyvaságok nélkül. De akármennyire is racionálisan álltam a dolgokhoz, az én világom továbbra is egy sötét, fenyegető hely maradt, ami felett nem volt semmi irányításom. És a halandóság is könyörtelenül tátongott rám. 

Hirtelen Lisa felráz emlékeimből, és azt kérdezi, mi hozott ide vissza egy újabb sámán-élményért.

"Van még némi elintéznivalóm", mondom. Nem olyan egyszerű ez a kérdés. És eléggé személyes is. Isten tudja; senki nem kényszerített, hogy visszajöjjek. Elégedett lehettem volna már az előző látogatásom eredményével: eltűnt az addigi morbid halál-vágyam. Arra ébredtem egy kis kunyhóban Peru fülledt dzsungelében, hogy mindennél jobban szeretnék élni. 

Ám még ilyen eredmények után is bujkáltak megátalkodott ellenségek a pszichémben: a Félelem és a Szégyen. Ezek újonnan felfedezett örömemen csorbát ejtve beárnyékolták sikereimet. Hogy tudnám leírni, milyen az, amikor vágysz egy másik ember szeretetére, de ugyanakkor rettegsz is tőle? Hogy azt akarod, hogy jó dolgok történjenek veled, ám ugyanakkor valami tőled elszakadt részed úgy hiszi, nem érdemled meg őket? Hogy amikor a tükörbe nézel, csak a tökéletlenségeidet látod? Ez volt a több éves, igencsak drága pszichoterápia nehezen kivívott eredménye... Ki tett mit, mikor, és miért. Folyamatos vájkálás az emlékekben. Kutakodás. Újabb és újabb elméletek összetoldozása. Racionális-emocionális viselkedésterápia. Gestalt-terápia. Humanisztikus terápia. Biofeedback. Pozitív megerősítések. Gyönyörű vagyok. A legjobbat érdemlem az életben. 

Aztán ott van a türelmetlenség. Már harminchárom éves vagyok, könyörgöm. És ennyi idő után, mind ezután a rengeteg terápia után, egyetlen egy dolog segített csak a depressziómon -  az amazóniai sámánok ajahuszka-"tisztítása."
 shaman.jpg

 

III.

Kenunkkal kikötünk a Rio Aucayacu partján, közel egy a dzsungel által körbeölelt nagy kunyhóhoz - megérkeztünk a gyógyitó központhoz. Kipakoljunk táskáinkat és készleteinket, és egy helyi férfi mindenki elvezet a bungalójához. Én Lisa-val fogok együtt lakni ebben a pár napban. 

Lakhelyünk minden luxust nélkülöz - egy szúnyogháloval fedett matrac a földön, egy kézmosó, és egy WC. Egyszerű ételek. Kerozinlámpák. Fürödni vagy a folyóban tudunk, vagy használhatjuk a közös zuhanyzót. Van ebben valami aszkétikus, ahogy az élet megszokott kényelmét, komfortjait levetjük - készülőben az előttünk álló nehéz munkára. Ahová készülünk, ott semmilyen evilági dolognak nincs értéke. Ahová mi megyünk, onnan az egyetlen kiút a félelmen át vezet. 

A csoportunk fő sámánja egy amerikai - Hamilton Souther, aki egyben a gyógyító-utakat szervező cég, a Blue Morpho vezetője is. 27 éves, szőke, kék szemű, és nagyon jól néz ki. De ha csak egy percig is beszélsz vele, vonzó külső adottságai azonnal eltörpülnek legegyértelműbb tulajdonsága mellett: ami nem más, mint hogy mindenkit feltétel nélkül, teljes mértékig elfogad. Nem lehet feldühíteni. Nem lehet flörtölni vele. Nem lehet megbántani (habár erre borzasztóan erős késztetést érez az ember). Olyan, mint egy tükör; mindig a saját egódat tükrözi rád vissza. megmutatva a ragaszkodásaidat, komplexusaidat, félelmeidet. Ha szimpatikusnak találod, az tökjó, de ha nem, az is mindegy. 

Az, hogy Hamilton, egy fiatal kaliforniai amcsi srác hogyan kötött ki a perui dzsungel mélyén mint gyógyító sámán, már önmagában egy a hihetőség határait feszegető történet. Amikor "fiatalabb" volt (vagyis fiatal felnőtt), meséli, nagyon zűrzavaros életet élt. A harag irányította minden lépését, és a világot egy nyomasztó, reménytelen helyként, az életet pedig életfogytig tartó raboskodásként élte meg. Aztán élete legsötétebb éjszakáján, végső reménytelenségében és kétsegbeesésébenelkezdett beszélni Istenhez, és könyörgött neki, hogy ha valóban létezik, mutassa meg magát neki. Ezután, azt mondja, hangokat hallott, és szellem-alakokat látott. Azt hitte, megbolondult. A pszichológusa egyetértett. Ám aztán egy jóbarátja azt mondta neki, hogy egyáltalán nem őrült meg - csak más dimenziókra nyíló csatornák nyíltak meg benne. 

A sok hang közül az egyik azt mondta neki, hogy utazzon Dél-Amerikába és legyen egy sámán tanítványa. Megfogadta ezt a tanácsot, elment Peruba, es találkozott két sámán mesterrel, akik mindenre megtanították, amit csak tudtak. Egyikük, Don Julio Gerena Pinedo, itt van most velünk. 87 éves, több mint 50 éve vezet ayahuasca szertartásokat, és széles körben az Amazonasz egyik legnagyobb erejű gyógyítójának tartják. Összegörnyedve ül egy széken a fő kunyhóban, egy mapacho-val, vagyis egy dzsungelben növő dohányból készített nagy szivarral a kezében, ami, mint mondja, megtisztítja a testet a negatív energiáktól. Hamilton és három amerikai sámán-tanítványa szeretettel csak Yodának hívják Don Julio-t. 

Idefelé jövet Hamilton rendszeresen megállította kenunkat, hogy útközben a dzsungelből összegyűjtse az ayahuasca ital hozzávalóit. Az "Ayahuasca" egy kecsua szó, amelynek jelentése "a lélek indája"; ezzel a névvel illetik azt a többféle Amazóniai növényből készülő főzetet, amit a helyi sámánok már évszázadok óta készítenek gyógyítási célokra. Bár sokan pusztán drognak gondolják a főzetet, a helyi őslakosok degradálónak tartják ezt a fajta hozzáállást. Számukra az ayahuasca orvosság, amit az Amazonasz-medencében élő törzsek már évszázadok, ha nem évezredek óta használnak; és amihez tisztelettel, és jó szándékkal kell közelíteni. A főzetben található fő vegyület, a dimetiltriptamin (DMT) miatt illegális az Egyesült Államokban; a DMT, ugyan kémiailag távol áll az LSD-től, de szintén hallucinogén tulajdonságokkal rendelkezik. Ám magát az ayahuasca-élményt a főzetben található sokféle egyéb növényi hatóanyag együttes közreműködése hozza létre, mivel ezek teszik lehetővé, hogy a DMT szabadon áramoljon a szervezetben. 

aya (1).jpg

A főzet elkészítéséhez a tanoncoknak éveket kell eltölteniük egy tapasztalt sámán irányítása alatt, amely során megismerkednek a különféle növényi hozzávalókkal, és sokszor hetekig vagy hónapokig foglalkoznak egyenként ezek különféle gyógyító tulajdonságaival és vezérlő szellemeivel. Azt mondják, hogy ezek a lények ikaró-kat, szellem-dalokat tanítanak nekik, amiket ha egy szertartás alatt énekelnek vagy fütyülnek, előhívják az adott növény különleges segítségét. A képzés nem könnyű; azok, akik mint Hamilton, elnyerik a sámán mester címet - akik az amazóniai közösség nagy tiszteletben tartott tagjai - messzeföldről fogadnak betegeket. Betegei egyedi szükségleteitől függően a sámánnak tudnia kell, melyik növényeket használja a főzethez (a két fő hozzávaló mellett még körülbelül 100 féle növényfaj bármelyikét lehet használni az ayahuasca-hoz), mennyit gyűjtsön belőlük, és pontosan hogyan készítse el őket. A növények szellemei ezután összedogozva hozzák létre az illető számára leghatásosabb gyógyító élményt, bármitől szenvedjen is. 

Az ajahuaszka használatával kapcsolatban már számos csoda-számba illő gyógyulást dokumentáltak: az áttétes bélráktól kezdve a kokain függőségig, akár már egy-két szertartás után. Fogyasztása biztonságos, és nem okoz függőséget. Ám a nyugati orvosok évtizedekig teljesen semmibe vették, mert nem akarták a karrierüket kockáztatni egy az illegális DMT-t tartalmazó szer tanulmányozásával. Csak az elmúlt 20 évben, és csak egy maroknyi szakember kezdett el az ajahuaszkával kapcsolatban kutatásokat indítani. 

aya brain.jpg

Ezeknek a kutatásoknak a vezéregyénisége Charles Grob, M.D., az UCLA Orvosi Karának pszichiátriai és gyermekgyógyászati professzora. 1993-ban indította el a Hoasca Projektet, az első részletes kutatási projektet aminek fő célja az ajahuaszka emberekre való fizikai és pszichológiai hatásainak feltárása volt. Csapatával Braziliába ment, ahol a növényi főzet legálisan használható, és ott egy főként őslakos indián tagokból álló egyház, az União do Vegetal (UDV) tagjaival végzett kutatásokat, akik az ajahuaszkát szent italként, vallási kellékként használják. A róluk szerzett adatokat ezután összevetette egy kontrollcsoporttal, akik sosem vettek magukhoz a szerből. A kutatás azt tárta fel, hogy az ajahuaszkát használó UDV-tagok mindegyike tapasztalt gyógyulást, a függőségekbe, depresszióba, vagy szorongásos zavarokba való visszaesés nélkül. Ezen kívül az alanyoktól vett vérminták meghökkentő felfedezéshez vezettek: úgy tűnik, az ajahuaszka erősíti az emberek szerotoninra való érzékenységét (ami egy az emberi test által termelt hangulatszabályozó vegyület) azáltal, hogy megnöveli az idegsejteken található szerotonin-receptorok számát. 

Tehát a Hoasca Projekt megmutatta, hogy a legtöbb széles körben használt antidepresszánssal ellentétben, melyek Grob szerint olyan magas szerotoninszinteket hoznak létre, hogy azt a sejteknek a szerotonin-receptoraik leválasztásával kell kompenzálniuk - az ajahuaszka nagy mértékben megnöveli a szervezet képességét a testben természetesen előforduló szerotonin felvételére. 

Grob szerint "lehetséges, hogy az ajahuaszka a depresszió kezelésének egy jóval kifinomultabb és hatásosabb módja, mint a szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók [antidepresszáns gyógyszerek]" és hozzáteszi hogy ez utóbbiak hatása "igencsak durva". Ezen kívül meggyőződése szerint az ajahuaszkában nagy lehetőség rejlik a problémák hosszú-távú kezelésére. 

Ugyan igazán csábító elgondolkodni arról, hogy bennem is hasonló pozitív fiziológiai változások zajlottak-e le legutóbbi perui látogatásom alkalmával, de engem talán mégjobban izgatnak a szertartás alatti vízióim, amelyeknek, úgy tűnt, ugyanolyan erőteljes szerepük volt a depresszióm enyhítésében: olyan volt, mintha megmutatták volna nekem a saját magam által magamra kiszabott poklaimat, majd megtanítottak volna, hogy szabadítsam ki magam belőlük. Akkor mi is történt valójában? 

Grob szerint az ajahuaszka egy nagyon mély módosult tudatállapotot hoz létre, amely átmeneti "egó széteséshez" vezethet, ahogy ő hívja, és ez lehetőséget ad az embereknek, hogy felülkerekedjenek a védelmi mechanizmusaikon és alámerüljenek a tudatalattijuk mélységeibe - ez egy nagyon különleges lehetőség, amit nem lehet reprodukálni semmilyen más, szerhasználat nélküli terápiás módszerekkel. 

"Képekkel, üzenetekkel, sőt közlésekkel térsz vissza" magyarázza Grob. "Tanulsz saját magadról, újraértelmezel múltbeli tapasztalatokat. Egy ilyen mély pszicho-spirituális epifánia után már nem ugyanaz az ember vagy, aki előtte voltál." 

De a kíváncsiak jobb, ha vigyáznak: a tudatalattiban sok olyan dolog van, amivel nem igazán szeretne az ember szembesülni. Rengeteg önromboló hitrendszer, elfojott traumatikus esemény, letagadott érzelem. Nem csoda hát, hogy az ajahuaszka vízió úgy is megnyilvánulhat, mint valamiféle pokol, amibe az embert belekényszerítik, hogy - szó szerint - szembenézzen a saját démonaival. 

"Az ajahuaszka nem mindenkinek való" figyelmeztet Grob. "Valószínűleg a mai világban élő legtöbb embernek nem ajánlott. Hajlandónak kell lenned átmenni egy  nagyon erőteljes, hosszú belső tapasztaláson, amely akár nagyon félelmetes is lehet. Tehát hajlandónak kell lenned mindezt elviselni."

 

IV.

ayahuasca-private-retreat-5days.jpg

Este 9 óra van - eljött az első szertartás ideje. Mind összegyűlünk a központi kunyhóban. Kívül már az éj leszállt a dzsungelre, és éles rovarhangok vágnak át a levegőn. Mielőtt visszatérünk a civilizációba, öt szertartáson fogunk résztvenni. Mindegyik este 9-kor kezdődik. Ebéd óta már böjtölünk. Az egyik tanítvány körben polifoamokat tesz le a földre, ezeken fogunk feküdni. Hamilton és Don Julio előttünk ülnek, székeken, és meggyújtják a mapachóikat; a tanítványok mellettük ülnek. Hamilton megkéri Lisát, Duke egyetem leendő politikai teoristáját, hogy üljön Winston mellé, de ő azonnal ellenkezik. 

"Nem akarok semmiféle agresszív férfienergia közelében lenni" mondja. "Ülhetek máshova?" 

Winston szomorú pillantást vet rá. Lisa valószínűleg a túrán résztvevő nők közül fizikailag a legvonzóbb - vékony és kecses, finom porcelánbaba-arccal. Winston sóhajt egyet miközben Lisa odébbül, és Hamilton inkább engem tesz mellé. 

Mielőtt megkezdjük a szertartást, Hamilton elővesz egy liternyi ajahuaszkát, amit napközben készített el. Ezt odaadja Don Julio-nak, aki megáldja a főzetet a mapachojával - dohányfüstöt fúj az üvegbe, és maga köré. Többször lónyerítés-szerűen megköszörüli a torkát, majd átadja az üveget Hamiltonnak, aki elvégzi ugyanezeket a műveleteket. Hamilton spanyolul tiszteletét fejezi ki az ajahuaszka szellemeinek, és azért fohászkodik, hogy segítsenek nekünk. 

Mindenki kap egy műanyag lavórt  - amit rosszat sejtetően "hányóvödörként szoktak emlegetni" - és egy tekercs WC-papírt arra, hogy hányás után megtörölhessük a szánkat; ez várható fejlemény a legtöbb szertartás során; kivéve, a sámánok szerint, ha valaki hozzá van szokva, hogy elfojtsa az érzéseit. Sokan hibásan úgy gondolják, hogy az érzelmek elfjtása az erő és a kontroll jele; de tulajdonképpen, Hamilton szerint, épp az ellenkezője. A fájdalmas érzelmek elkerülése és az előlük való menekülés a gyengeség; amíg az elfojtásnak nincs vége, senki nem gyógyulhat meg fizikai és pszichológiai betegségéből. 

Talán a legrosszabb dolog az ajahuaszkában az íze. Az egész egy sűrű, barna, darabos trutyi, amitől az embernek rögtön öklendeznie kell. A leginkább talán a Baileys Irish Cream likőr és némi aszaltszilva-lé keverékére hasonlít. A sámánok azt mondják, hogy a szellemek mondják meg nekik, kinek mennyit kell innia a főzetből. Minél több gyógyulásra van szükséged, annál többet kapsz. Hát akkor úgy tűnik, nekem jócskán van szükségen gyógyulásra, mert egy majdnem teli csészével kapok belőle, szemben a Lisa-nak és Christy-nek kitöltött bébi-adagokkal. A jó hír az, próbálom nyugtatni magam, hogy tudomásom szerint még senki nem halt meg az ajahuaszkától. 

Egy túlélő-show versenyzőjét megszégyenítő lendülettel állok neki az italnak - két nagy, gyors korttyal túl vagyok rajta. Amikor a körben mindneki ivott már, köztük Hamilton is, eloltják a kerozin lámpát, és a sötétség betölti a kunyhót. Hamilton és Don Julio elkezdik rázni rázni a chakapa-ikat, vagyis a leveles csörgőiket, és énekelni a növények szellemeinek szóló rituális énekeket. Körülbelül 20 percig nem történik semmi. Becsukom a szemem és várok. Lassan elkezdek látni valami halványzöld derengést; színes, ősi, amőbákra vagy baktériumokra hasonlító alakzatok lebegnek el mellettem. Kissé megijedve kinyitom a szemem. Elég hátborzongató: látom a kunyhó tetőgerendáit, a nádtetőt, a csillagok ragyogását a szúnyoghálós ablakokon túlról - de ugyanakkor az előbb említett amőba-szerű valamik is átlebegnek a képen, mintha csak bemontírozták volna őket. 

"Éppen a harmadik szemeddel látsz" mondja az egyik sámán-tanonc. A harmadik szem, amit a keleti spirituális tradíciókban a hatodik csakraként is ismernek, hivatott a más dimenziókhoz való kapcsolódásra. És mi van akkor, ha egyszerre két világot látok? Ez túl hihetetlennek tűnik, így becsukom a szemem, hogy csökkentsem a zűrzavart. Fantasztikus, folyamatosan változó, egymásba átfolyó geometrikus formákból és szerkezetekből álló jelenetek csúsznak el mellettem. Ezeknek a látványoknak az esszenciája a színek - kápráztató és szédítő bemutatót látok, melyben az összes elképzelhető színárnyalat keveredik és válik el egymástól kaleodoszkopikus ragyogásban. De aztán hirtelen a színek varázsütésre teljesen eltűnnek, mintha egy függöny hullott volna alá. Feketeség. Mindenhol. 

aya snake.jpg

Fekete lényeg hajóznak el mellettem. Egymásba gabalyodott hosszú, sziszegő kígyók. Tüzet okádó sárkányok. Sikoltú ember-szerű alakok. Ahhoz képest hogy csak néhány hallucináció, rémisztően valóságosnak tűnnek. Egy átlagos ajahuaszka-szertartás nagyjából 4-5 óráig tart. De az ajahuaszka-térben - ahol az idő, a lineáris gondolkodás, és a háromdimenziós valóság szabályai többé nem érvényesek - 4-5 óra puszta sötétség és velőig hatoló félelem egy egész élethossznak tűnik. A szívverésem felgyorsul; nehezen kapok levegőt. De már átmentem ezen egyszer. Emlékeztetem magam, hogy amit most tapasztalok az nem más, mint az hogy a félelmem szimbolikus formát ölt az ajahuaszkán keresztül. Ezzel a félelemmel éltem egész életemben - és most el kell engednem. 

Hamilton így magyarázza: mindenkinek van egy energetikai teste, amit egy kiolthatatlan életerő tart fenn és működtet. Ezt a Keleti tradíciókban csiként vagy pránaként ismert erőt különböző dolgokkal, például akupunktúrával vagy jógával lehet manipulálni, hogy töretlenül áramoljon, megakadályozva a negatív energiák felgyülemlését, amik különböző testi és mentális betegségeket vagy akár halált is okozhatnak. Ámde az amazóniai sámánok számára ezek a negatív energiák konkrét szellemi entitások, akik az emberek testéhez kapcsolódva komisz dolgokat művelnek. Hamilton szerint mindenkiben van egy szerető "felsőbb én", de mindig amikor kellemetlen gondolatok lépnek be az ember elméjébe - düh, félelem, szomorúság -, ez azért van, mert egy sötét szellemlény kapcsolódott az ember testéhez, és átmenetileg irányítja az illető elméjét. Olyan is előfordul, hozzáteszi, hogy az "asztrális valóságok" legalsóbb poklából származó, különösen rosszakaratú szellemek tartósan átveszik az irányítást valaki fölött - ezt nevezik teljes démoni megszállásnak -, így egy olyan pszichopata elmét létrehozva, aminek egyetlen célja, hogy másokban kárt tegyen.  

Próbálom irányítani a lélegzetem. De olyan sűrű a sötétség. Denevér-felhők és démonszerű arcok. Fekete villámlás. Fekete falak nőnek ki előttem a semmiből, bármerre is fordulok. Közelebb és közelebb, a sötétség körbevesz, csapdába ejt. Alig kapok levegőt. 

"Hamilton!" szakad ki belőlem. "Segíts!" 

"Mindjárt jövök Kira," mondja nyugodtan. "Tarts ki. Ne add meg magad a félelemnek." 

Szóval csak ennyi a trükk: ne add meg magad neki. Könnyű azt mondani! Meg kell mondjam neki, hogy erősebb vagyok nála. Meg kell mondjam neki, hogy nincs hatással rám. De pedig van. Teljes rettegésben vagyok. Nekem feszül a sötétség; meg akar semmisíteni.

shaman chak.jpg

Hamilton most fölöttem áll, rázza a chakapáját, miközben énekli a szellem-dalokat. Megmagyarázhatatlan módon, amint ezt csinálja, a sötétség meghátrál. De aztán még több jön, látszólag végnélküli folyamként. Sötét, dühödt arcokat látok. Az egész testem görcsbe rándul; olyan érzés, mintha kis golyók szakadnának keresztül a húsomon a bőrömet feltépve. A fájdalom iszonyatos. Csak vonaglok a matracomon és sikoltozom. Hamilton odahívja az egyik segítőjét - egy Rosa nevű helyi asszonyt - és megkéri, hogy fogjon le.  

"Mondd meg a szellemlényeknek, hogy könnyedén távozzanak belőled" mondja Hamilton. 

- De nem megy! - kiáltom. És ekkor úgy látszik, tömegesen menekülnek a torkomon át. Hallom magam, amint túlvilági sziszegő és rikoltó hangokat adok ki. Olyan magasak a sikolyaim, hogy ilyet ember egész biztosan nem tudna kiadni. Mindeközben ott vagyok én, mint valamiféle szemtanú, halálraváltan nézem és hallgatom mindezt, teljes tehetetlenségben - nem tudom megállítani. Semmi ilyesmiről nem olvastam, hogy történhet az ajahuaszka hatása alatt. És ekkor megjelenik előttem egy líbiai hegy képe, egy állítólagos szellemjárta hegyé, amit másfél éve másztam meg, a helyiek erőteljes figyelmeztetése ellenére. Egy hang azt mondja, hogy bármi is az ami most távozik a testemből, ott akaszkodott rám. 

Kísértetjárta hegyek. Démoni stopposok. Ki hinné el mindezt? És mégis, a pokoli tánc folytatódik, megállás nélkül. A sikoltozás, a jajgatás. A testem vadul rázkódik; látom, amint egy óriás kígyó emelkedik ki a testemből, és Hamiltonra feni a fogát. Ő megrázza felé a chakapáját, hagosan énekel, majd miután számomra végtelennek tűnő ideig feszül egymásnak a két akarat, a lény elhagyja a testemet. Gyorsan a hányó-vödörért nyúlok, és percekig csak hányok. Ugyan a gyomrom már több mint nyolc órája üres, szilárd darabkák áradata távozik belőlem. 

A víziók kezdenek halványulni. A testem abbahagyja a rázkódást. Hamilton ismét elfoglalja a helyét, és Rosa is elengedi a szorítást. Szemrevételezem a hányó-vödröt egy elemlámpával: tízcentes-nagyságú fekete darabok narancssárga habon. A sámánok úgy hiszik, hogy amit egy ceremónia alatt kihányunk, nem más, mint a testünkből tisztuló sötét energiák és toxinok. Minél több jön ki, annál jobb. 

 - Szép munka volt, Kira - mondja Hamilton a szoba túloldaláról. 

Az egész testem sajog. A fejem lüktet. Hallom a többieket is a szobában, amint egymással suttognak. Én alig vettem tudomást az ő élményeikről, hozzám képest annyira halknak tűntek. 

- Minden rendben Kirával? - kérdezi Christy Hamiltont. 

- Csak egy kis ördögűzésben volt része - mondja Hamilton jóízűen. - De rendben van.  

- Jesszusom; szóval ez az volt? - kérdezi Katherine. 

 - Csak felszedett néhány utast - mondja Hamilton. - Meg kellett tőlük szabadulnunk.  

 - Jesszusom! - mondja ismét Katherine. - Ez szerinted szokványos szertartás volt, Hamilton?  

- Körülbelül százból egy szertartás ilyen intenzitású. Sikerült seggberúgnunk pár rendes démont ma éjjel.  

A tanítványok is egyetértenek, hogy még sosem tapasztaltak ilyen intenzitású szertartást. Én pedig reménykedem, hogy ez nem igaz. Nem mondhatnám, hogy ünneplésre méltó kitüntetés lenne. 

- Amint megtanulod, hogyan vedd a kezedbe az irányítást felettük energetikailag, - mondja nekem Hamilton - gond nélkül elhagynak. Eljön ez is. Egyszerre csak egy dologra fókuszáljunk. 

 

V.

Nem hiszem, hogy bármilyen másnaposság a közelébe ér egy démonűzés utáni másnaposságnak. Másnap reggel van, és alig tudok járni - nem mintha nagyon akarnék. Nulla energiám van. A hangom majdnem teljesen elment, és csak rekedten suttogva tudok kommunikálni, már amikor egyáltlán kommunikálok. Ez mondjuk nem jelent nagy problémát, mivel a túra többi résztvevője annyira betojt az előző estiek miatt, hogy amikor meglátnak, alig bírnak kipréselni magukból egy kötelező "Jó reggelt"-et. Lisa egyértelművé tette, hogy nem csak Winston, de mellém se szeretne ülni. Tisztes távolságot hagyok kettőnk között, amikor leülök reggelizőasztalhoz. Soha nem éreztem még magam ilyen sebezhetőnek vadidegenek előtt, a bámulásuk pedig zavarba hoz és elszomorít. El akarom mondani nekik, hogy ami tegnap este történt, afölött nem volt semmi irányításom. Hogy valahogy az nem is én voltam. 

De hogyan magyarázzam el nekik, ha magam sem értem teljesen? Csak annyit tudok biztosan, hogy Hamilton mint sámán, kritikus szerepet játszott azzal, hogy segített. Azt mondja, ő is iszik velünk, a "klienseivel" a főzetből, így ő és a szellem-segítőkből álló hadserege képesek leküzdeni akár a legrettenetesebb démonokat is, és ki tudnak vezetni minket a sötétségből. 

A sámánok azt mondják, hogy egy ajahuaszka-tisztítás során nem a hallucinációink tartalmával foglalkoznak, hanem konkrétan odamennek az illetőhöz, akármelyik valóság-síkon is legyen épp a szelleme. Azt mondja, nem vagyunk pusztán az öt érzékünk valósága által behatárolt lények, hanem azt túllépve beléphetünk egy multidimenziós univerzumba. 

Az ő látásmódjuk nem áll távol a kvantumfizikusokétól, mint például David Bohm, akik a világot úgy írják le, mint egy holografikus univerzum amelyben a valóság különböző rétegei léteznek egymással párhuzamosan.Az amazóniai sámánok számára végtelen számú ilyen valóság-szelet vagy sík létezik, melyek mindegyike annyira különböző mint London és Párizs, és mindet bizonyos fajta kinézetű, képességű és szokású lények lakják. Hogy sámán mesterré válhasson valaki, úgy tartják, meg kell tanulni ezek között a világok között közvetíteni, hogy segítségül tudja hívni a különböző lakóikat, illetve meg kell szoknia a különböző fényes és kevésbé fényes helyeken való munkát. Mert, ahogy mondják, semmi kétség, hogy a mennyország és a pokol létezik - mindkettőnek rengeteg megnyilvánulása van, és igazából mindegyik pont annyira valóságos, mint Tokyo vagy Palm Beach. És igen, ezeken a helyeken angyalok és démonok laknak. Hollywood-nak ennyiben igaza van. 

aya art.jpg

De persze a nyugati kultúrában nevelkedett embernek az ehhez hasonló szellemutazások és többdimenziós valóságok fejtegetése igencsak megdolgoztatja a képzelőerejét. „Nem hiszek abban, hogy léteznek hozzánk hasonló lények, akik valamilyen más valóságokban lakoznak” írta Benny Shanon, Ph.D., a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora. Ő több mint 130 ceremónián ivott már az ajahuaszkából, ahol a saját, és mások víziós élményeit tanulmányozta; valamint az ő nevéhez fűződik a témáról írt könyvek közül az egyik legterjedelmesebb, az „Antipodes of the Mind”, amelyben arra következtetésre jut, hogy a víziók pusztán a legmagasabb rendű hallucinációk közé tartoznak: „Az [ajahuaszka] mámor alatt az ember képzelőereje és kreatív erői nagyban megnőnek. Így elméik hajlamosak az ital hatása alatt látott fantasztikus víziók létrehozására.” 

Shanon, és más nyugati tudósok álláspontja szerint a DMT-által létrehozott víziók pusztán a tudatalatti tartalmának rendkívüli tükröződései. Grob, a UCLA (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles) pszichiátere és ajahuaszka kutatója ezzel részben egyetért, ám hozzáteszi: a víziók olykor rejtélyesek, és nem igazán tükröznek személyes élményeket . . . Az embereknek rendszeresen vannak különösen mély spirituális élményeik ezzel a szerrel.” 

És éppen a spirituális élmény feltételezése jelöli azt a kereszteződést, ahol a nyugati tudomány és az analitikus gondolkodás elhagyják az ajahuaszka témakörét, és ahol  az őslakos kultúra és miszticizmus bejön a képbe. A legtöbb ajahuaszka-kutató egyet ért abban, hogy furcsa módon úgy tűnik, hogy a szer három külünbüző szinten hat az emberekre – fizikai, pszichológiai és spirituális –, ami megnehezíti, hogy a hatásait egyértelműen bekategorizálják, hát még hogy megmagyarázzák bizonyos terápiás előnyeit.  A pszichológus és ajahuaszka-kutató Says Ralph Metzner, aki egyben a  „Sacred Vine of Spirits” (A lélek szent indája) szerkesztője is, így vélekedik: „Az ajahuaszkával való gyógyítás a betegség és az orvoslás egy teljesen másfajta értelmezését feltételezi, mint amihez mi itt a nyugat világban hozzászoktunk. De még a nyugati orvoslás és pszichoterápia szempontjából is világos, hogy nem mindennapi fizikai és pszichológiai gyógyulások jöhetnek létre ezzel a gyógyító szerrel. ”]

Egy nap szünetet tartunk, hogy kicsit összeszedjük magunkat. Mire eljön a következő ceremónia ideje, lelkes vagyok, készen a következő körre. Mind elfoglaljuk a helyünket a fő kunyhóban; Lisa a tőlem legtávolabb lévő helyre ül. Rezignáltan konstatálom, hogy megint csak egy hatalmas adag ajahuaszkát kaptam. Mind iszunk. Nem sokára egy árulkodó zöld fátyol borít be mindent, és indulnak a víziók. Sötét víziók. Denevérek, kígyók, démon-alakok. A testem mégsem rázkódik fájdalmában és iszonyú félelmében, mint korábban. Megtanultam, hogy működik a félelem: csak akkor tud rám hatni, és szörnyű félelmet gerjeszteni, ha elhiszem azokat a gondolatokat, amiket a fejembe plántál. 

A sámánok hite szerint a negatív gondolatok a fülünkbe suttogó sötét szellemlények, akik megpróbálnak a félelem által reakciót kicsikarni belőlünk; eztán ezek a lények a reakcióinkból táplálkoznak, és egyre erősebbé és ijesztőbbé válnak, amíg végül teljesen átveszik felettünk az uralmat. Hamilton szerint így jönnek létre a függőségek, és egyéb különböző pszichológiai rendellenességek az embereknél.  

„Mindenki hallja a szellemlények hangjait”, mondja. „Csak mindenki meggyőzte magát, hogy a saját gondolatait hallja.” Emiatt, ő úgy tartja, muszáj azt gyakorolnunk, hogy megválasszuk, mely gondolatokra figyelünk oda.

Most egy olyan valóságba utazom, ahol különböző, előző életbeli inkarnációimmal találkozom. Egy nagy kerékhez vagyunk kapcsolódva; mindig, amikor a fejem tetején át félelem-energia távozik fekete füstgomolyagok formájában, az ő fejükön át is távozik. Úgy tűnik, hogy az életeink összekapcsolódnak, és egymástól függenek. A lineáris időn kívül, az összes életünk, a sok inkarnációnk mind egyszerre zajlik. Az „előző élet” igazából egy helytelen elnevezés; a „másik élet” kifejezés talán pontosabban írja le a valóságot.  

Némelyik figura történelmi idejét nagyjából meg tudom saccolni a ruháik alapján. Másokat nem tudok sehova se tenni. Van egy kopaszodó, túlsúlyos, szerzetes-szerű fazon.  Egy nagy, izmos harcos csúcsos sisakban (azt mondja, miatta érdekelnek jelenleg a harcművészetek). Van egy fekete nő, aki rabszolga Észak-Karolinában. Érdekes módon csak nagyjából 15 ember van; egy szellemlény azt mondja, hogy a legtöbb embernek átlagosan kevesebb, mint 30 földi reinkarnációja van, hogy a lelkek gyakran egész évszázadokat hagynak ki, amikor is csak szellemi síkokon reinkarnálódnak. És mi van azzal a két nővel, akiknek a ruházatát nem lehet történelmileg beazonosítani? „Mi vagyunk a Te eljövendő inkarnációid”, magyarázza az egyikük szeretettel.

Ugyan már három ceremónia van mögöttem, mégis úgy érzem, még hátravan egy nagy tisztulás. Van bennem valami makacs, ami nem hagyja, hogy elengedjem. Sétálok a dzsungelben és belegázolok egy keskeny folyóba, majd megmártózom a vízben. Piranha-méretű kis halak, mojariták rajai kezdik ártalmatlanul csipkedni a bőrömet, ami némileg nyugtalanít. Ma még mindig féltem attól, hogy a tükörben magamra nézzek; féltem önmagam megítélésétől, a túlságosan is ismerős szégyenérzettől.

ayahuasca-ceremony.jpg

Becsekkolok a kunyhóba a következő ceremóniára. A többiek függőágyakban ülnek vagy fekszenek, és csendben, félelemmel telve várakoznak. Az ő élményeik, ha ugyan nem is voltak közel sem olyan intenzívek, mint az enyémek, szerintük eléggé rosszak voltak. Winston a víziói során fellépő sötétséget nagyon fárasztónak és könyörtelennek találta. Christy egészen a sírásig jutott az előző ceremónia során, amit pedig állítása szerint nem szokott csinálni. Lisa pedig túlságosan is sötétnek találta a ceremónia alatti élményeit, aminek az előidézéséért engem okol.

„Csak a saját félelmétől fél” mondta nem rég Hamilton. „Semmi köze hozzád.”

Elkezdjük a ceremóniát, megisszuk az ajahuaszkát. Reménykedem benne, hogy ez alkalommal valami mennybéli valóságban találom majd magam, de megint jön, szokásos módon, a sötétség. Csalódottan ismét a más ismerős tűz-katlanban találom magam, amint lefelé tartok az egyik pokoli szférába. Nem tudom, merre tartok, azt sem, hogy miért, amikor hirtelen megpillantom a katlan alját, és ijedten hőkölök hátra: ott vagyok Én, ám kislányként. Össze vagyok kuporodva, csapdába esve, bezárva egy tűzből álló gömbbe, az ördög és csatlósai három trónja előtt. Amint odaérek hozzá, elkezd jajgatni: „Ne hagyj itt! Ne hagyj itt!” Látom, hogy majd megszakad a szíve. 

Azt hiszem ez biztosan egy olyan részem, amelyet elhagytam. Nagyon régen. A sámánok úgy hiszik, hogy amikor valamilyen traumatikus esemény történik velünk, akkor elveszítünk egy darabkát a lelkünkből, mert az elmenekül a testünkből, hogy túlélje az élményt. És hacsak az ember át nem megy egy sámánikus lélekrész-visszaszerzésen, ezek a részeink örökké elvesznek. Azt mondják, mindegyikben vagy egy fontos alkotóelem belőlünk, abból, akik valójában vagyunk – van, aki elveszíti a humorérzékét, a másokba vetett hitét, vagy az ártatlanságát. A pszichoterapeuta és sámángyógyító Sandra Ingerman szerint, aki a „Soul retrieval” (Lélekrész-visszaszerzés) című könyv szerzője, az olyan problémák, mint a függőségek, személyiségzavarok, és emlékezet-kiesések mind figyelmeztető jelek arról, hogy valaki elvesztette önmaga egy kulcsfontosságú részét.

„Senki nem segít!” jajveszékel a kislány a víziómban. És most én vagyok ő – én jajgatok. Úgy sírok, ahogy még sosem sírtam azelőtt. Tudom, hogy ez annak az elementáris félelemnek a kifejeződése, kisgyermekkoromból, amikor elhagyva éreztem magam, teljesen tehetetlenül az univerzummal szemben. Soha életemben nem éreztem ilyen mélységes félelmet. Hogy történt ez velem? kérdezi haragosan a felnőtt énem. És miért?

„Gyerekkorodban annyira súlyos volt a sötétség” mondja egy szellemhang „hogy a lelked darabokra szakadt a súlya alatt”.

Tudatában vagyok, hogy mennyire sokat veszítettem el magamból. Ki leszek, ha minden részem hazajön? Egy kezet érzek a hátamon: Hamiltoné. „Segíteni jöttem” mondja. A kislányt rabul ejtő lángok hirtelen eltűnnek. Mindent jéghideg fehér zúzmara borít. Megborzongok az erős hidegben.

„Julio és én megfagyasztottuk az ördögöt” jelenti be Hamilton. „Most kihúzhatod a kislányt.” 

Szóval ezért lett minden olyan hideg, gondolom. De várjunk csak egy percet – mit keres Hamilton és Don Julio az én víziómban? Hogyan láthatja Hamilton azt, amit én látok?

„Csak húzd ki” mondja Hamilton.

„Lenyúlok, és megfogom a kislány kezét. Amint megérzi az érintésemet, abbahagyja a sírást, én pedig felhúzom, ki a tűzkatlanból. A sötétség szertefoszlik. Ragyogó fénnyel teli valóságokba érkezünk – most először engedtek a vízióim ilyen helyekre. Ezek a mennyei síkok.”

„A kislány énednek be kell lépnie a testedbe” mondja Hamilton. „Hívd magadhoz.”

Így teszek. Látom, amint szétválik több kislánnyá, mind különböző korú önmagam egy-egy mása. Egyenként mind belém lépnek, a testem pedig hátrahőköl mindegyik visszaszerzett „lélekrésznél”, ahogy Hamilton hívja őket.  

Amint végeztek, látok velük egy víziót. Új világuk ragyogó fényétől kábultan a lányok zöld fűben sétálnak, tiszta fehér felhők alatt. Pillangó-rajok szállnak rájuk; beborítják őket. Egy elmondhatatlanul tökéletes helyen vagyunk, ahol azt érzem, hogy soha semmi nem árthat nekem.

Már csak egy ceremónia van hátra, de még nem tapasztaltam meg Istent. A sámánok azt mondják, mindig találkoznak vele; Hamilton azt javasolja, látogassam meg. Fura: ugyan nem tudom bizonyosan eldönteni, hogy létezik-e, de mérges vagyok rá. Ha Isten ott van valahol, lesz hozzá egy-két szavam.

A ceremónia a szokásos kimerítő és már unalmas feketeséggel kezdődik. Próbálom újra és újra elküldeni, de számtalan alakjában mindig visszatér: denevérek, démonok, sárkányok.

„Isten!” - kiáltok a víziómban. „Hol vagy?” 

De nincs más, csak sötétség. A látszólag soha véget nem érő sötétség. Egy re inkább kétségbe esem. Miért mondják mindig a vallásos emberek, hogy Isten segít, amikor szükséged van rá? Hát, nincs sehol. Csak kígyók, meg azok a kis démon fickók.

Hirtelen, egyszer csak rájövök, hogy az a félelmeim, hogy Isten nem létezik, és hogy nem vagyok képes rátalálni, lehet, hogy pusztán sötét szellemlények által létrehozott gondolatok. Elengedem ezeket a félelmeket, és azon nyomban feljebb emelkedem, fehér valóságokba. Egy szürke felhőgomolyagon keresztül egyszer csak egy fehér szakállas férfi alakját pillantom meg – csak nem Isten? Úgy néz ki, mint egy jókora Mikulás. És míg tisztában vagyok vele, hogy a kinézete pusztán az elmém egy sztereotipikus kitalációja, valami olyasminek a vizuális lecsapódása, ami teljes mértékben az emberi felfogóképesség határain túl van, azért kissé bizarrnak találom, hogy a problémáimról beszélgessek vele.

„Miért utáltál engem ennyire?” – kérdezem számonkérően.

„Sohasem utáltalak” mondja. „Te utáltad saját magadat. Mindig is saját gyermekemként szerettelek. Tudd, hogy a szenvedés a legnagyobb tanítómester a Földön. Az vezet ki az elkülönültségben való hitünkből.”

Nem értem, mit ért azalatt, hogy „elkülönültség”.

Ismét sötétség ereszkedik rám. Már nem látom Istent a víziómban. Maró fájdalom támad a mellkasomban – a legelviselhetetlenebb fájdalom, amit valaha éreztem. Kipréselek magamból egy vinnyogást Hamilton felé, és ő odajön, szellem-dalokat énekelve. Több hadseregnyi démon röppen ki a testemből. Tehetetlen vagyok; a testem magatehetetlenül kicsavarodik.

Azt mutatják meg nekem, hogy az ami éppen kitisztul belőlem, nem más, mint az a mélyen gyökerező hiedelem, hogy nem érdemlem meg, hogy éljek, hogy nem vagyok szerethető, és hogy a puszta létezésre való jogosultságomat is mindig bizonygatnom kell. Lassan képes vagyok átvenni az irányítást a sötétség felett, és megparancsolom neki, hogy hagyja el a testem. Olyan szintű nyomást érzek a mellkasomban, ami összeroppanthatná a bordáimat. Megragadom a vödrömet és egy tűzfolyamnak érződő dolgot hányok ki. Hamilton letérdel és dohányfüstöt fúj a fejemre. Erőszakosan ráz a köhögés, és csak nézem, ahogy démonok törnek elő belőlem, majd fehér fényben szertefoszlanak.

aya soul-retrieval.jpg

És itt van előttem egy hatalmas Isten-figura. A karjaiba vesz, és úgy ringat, mint egy kisgyereket. Kétség nélküli bizonyosságban tudom, hogy szeretve vagyok, és mindig is szeretve voltam. Hogy fontos vagyok – és mindig is az voltam. Hogy biztonságban vagyok, és bármi történjen is, mindig biztonságban leszek. Soha többé nem fogom megengedni, hogy elkülönüljek tőle.

Ahogy a víziók elhalványulnak és a szertartás véget ér, ismét a sötét kunyhóban találom magam. De belül még mindig azt érzem, hogy Isten hatalmas ölében ülök. Don Julio bólint, és csendben szívja a mapacso-pipáját. A többiek az élményeikről suttognak. Winston még mindig nem találta meg a kiutat a saját sötétségéből, és meghosszabbítja a perui tartózkodását, hogy még több szertartáson vegyen részt. Katherine élvezettel sóhajtozik: ő a mennyei asztrálsíkokban fürdőzött,  miután áttört a saját problémáin. Lisa sötétsége még mindig nem tört meg, ami persze az én hibám; ő is tovább marad még Peruban, hogy több sámángyógyításban vegyen részt.

Ami engem illet, készen állok, hogy hazatérjek. Nagy nehezen felülök, mintha több évtizednyi alvásból ébrednék. Egyszerűbb volna, ha az egészet csak egy álomnak, egy nagyszabású hallucinációnak hívhatnám. Akkor visszakaphatnám a régi világomat, amiben még azt gondoltam, tudtam mi valóságos és mi nem, mi igaz és mi nem. Most viszont az a helyzet, hogy fogalmam sincs semmiről.

Szinte az összes maradék energiámat össze kell szednem, hogy körbetapogassak a zseblámpámért, majd belevilágítok a hányó vödrömbe. Na ne. Lejjebb hajolok. Ráirányítom a fénysugarat. Elakad a lélegzetem, ahogy megvizsgálom a tárgyat: úgy tűnik, egy kis fekete kígyó jött ki a testemből."

aya.jpg

Az eredeti cikk: Kira Salak - Peru: Hell and Back
Webcím: http://www.nationalgeographic.com/adventure/0603/features/peru.html
Fordította: spreadthelight

A bejegyzés trackback címe:

http://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr766759691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.