Az empata és a nárcisztikus személyiség találkozása III.
2014. augusztus 08. írta: spreadthelight

Az empata és a nárcisztikus személyiség találkozása III.

Ahogy az empata egyre több és többet vesz át az elkülönült ember érzelmi energiáiból, az elkülönült személynek egyre kevésbé fog tetszeni, a túlzott érzékenysége miatt, amire pedig neki is szüksége van. Ám mivel az empatát a legtöbb ember kedveli és szereti, az érzelmeitől elkülönült ember nem-tudatosan tisztában van azzal, hogy az empata a külvilág számára őket, mint párt megjelenítő képben hordozza őt.

Az érzelmeitől ekülönült ember addig kapaszkodik ebbe a kapcsolatba, amíg abból minden közelség és az empata felé érzett tisztelet ki nem vész, vagy amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy az empata támogatása nem képes segíteni őt a teljesítmény-orientált életcéljaiban.

ego-face-masks.jpgIgazán ironikus, hogy ezek az emberek legtöbbször természetüknél fogva intuitívak, ám az intuíciójukat mások reakcióinak megfigyelésére használják, hogy biztosan mindig jó benyomást tehessenek. Ha nem olyan reakciót kapnak, amilyet szeretnének, akkor szó szeint bármit megtesznek annak édekében, hogy ezen változtassanak, olykor akár a konkrét megtévesztést is beleértve. Ha nem tudják mások róluk alkotott véleményét megváltoztatni, akkor egyszerűen elkezdik tagadni ennek a helyzetnek a létezését. Az olyan intuitív emberek számára, akik keményen dolgoztak egy integritáson alapuló, erős belső középpont létrehozásán, az érzelmeitől elkülönült ember olyannak tűnik, mint aki teljesen etikátlan, és teljességgel nélkülözi a belső középpontot. És igen: az érzelmeitől elkülönült ember tulajdonképpen a saját, számára elérhetetlen belső középpontja helyett a külső elismerésből él.  Ha pedig a kezdő intuitív ara utal, hogy az érzelmeitől elkülönölt embernek nincs középpontja, az elkülönült ember érzései nagy valószínűséggel váltanak át tiszteletlenségbe, vagy akár gyűlöletbe. Hiszen az érzelmeitől elkülönült ember nem bírja elviselni, hogy bármilyen tekintetben rossznak, vagy hiányosnak lássák. Ez túl közel viszi őket az értéktelenségükkel kapcsolatos eltemetett félelmeikhez.

Nagyon gyakori, hogy az érzelmileg elkülönült ember kapcsolatai mintegy a saját személyének kiterjesztései, illetve segédeszközök a sikerhez. Az empata nem a személye miatt érdekli, hanem amiatt, amilyen szerepet játszik. A leggyakoribb módosítás, amit kezdő intuitívokat láttam megtenni az, hogy úgy változtatnak a kapcsolaton, hogy az tiszteletben tartsa az érzelmi egészségüket. Általában átmennek néhány kapcsolaton érzelmileg elkülönült emberekkel, mire egyensúlyba kerülnek. Ahogy megerősítik a határaikat, a legerősebb ellenkezéseket a leginkább elkülönült emberektől hallani. Hiszen az elkülönült ember elveszti a „szűrőjét” a nemkívánatos energiáihoz, és az túl sok neki, ha rá kell néznie az érzelmeire. A kezdő intuitív új határai legjobb esetben is szükségtelennek és ésszerűtlennek tűnnek számára, rosszabb esetben pedig akár elhagyásnak és elárulásnak.

reality1.jpgAmikor az intuitív konfrontálódik az elkülönült emberrel, az utóbbi szó szerint képtelen olyan módon reagálni erre, amilyenre az intuitívnak szüksége lenne. Általában az elkülönült ember teljesen elutasítja az intuitív álláspontját, hogy az nevetséges, és semmi köze a valósághoz. Ám valójában az érzelmeitől elkülönült ember van nagyon mélyen elvágva a valóságtól. Mivel nincs kapcsolatban belső énjével, nem tudja mások érzelmi jelzéseit rendesen értelmezni. És mivel olyan külső személyiséget választott, amit a külvilág nagy része nagyra tart, el tud vonatkoztatni a hozzájuk legközelebb álló emberek visszajelzéseitől, ha nem tetszik neki, amit a társa vagy közeli barátai mondanak. Így hát sem a belső, sem a külső világuk nem tud valódi visszajelzéssel szolgálni az érzelmitől elkülönült embernek.

cisis good.jpgMég ha nem is tudatos az érzelmeire, az érzelmeitől elkülönült ember is tapasztal haragot és csalódottságot, ám ez lassan gyűlik benne, egy robbanópontig. Végül a lelkük valamilyen olyan drámai vagy akár veszélyes helyzetbe viszi őket, amitől azt reméli, hogy felébresztheti őket. Ez a fajta személyes válság (olyakor életközepi válság), habár elég zajos és fájdalmas minden érintett számára, mély, transzformatív gyógyuláshoz segítheti az elkülönült embert. Ha ez érzelmeitől elkülönült emberek rákényszerülnek, hogy szembe nézzenek belvilágukkal, például a karrierük, kapcsolataik, vagy annak a magukról alkotott képnek az elvesztésével, amivel azonosultak, akkor végre szembenéznek azzal a mély értéktelenség-érzéssel és önutálattal, ami eredetileg egy nem-valódi személyiség létrehozására sarkallta őket. És igazából ez a legjobb dolog, ami történhet velük. Elkezdhetnek tisztán látni magukon kívülre, és megérthetik, milyen hatással vannak tetteik a köülöttük lévőkre. Ilyenkor őszinte megbánást éreznek, és rájönnek, hogy nem azonosak a külső személyiségükkel. Végre kapcsolatba kerülnek a szívükkel, és nem veszik magától értetődőnek az életükben levő embereket. Továbbra is erősen motivált emberek maradnak, ám teljesítmény-orientált viselkedésük már önmaguk fejlesztésére és az örömre irányul.

Az olyan kezdő intuitív számára, aki a saját érzelmi elkülöntölségével küszködik, nagyon fontos, hogy visszatérjen a szívével való mély kapcsolatához. Az olyan kezdő intuitív embernek pedig, aki érzelmileg elkülönült emberrel van kapcsolatban, rendkívül fontos megerősítenie a határait, hogy ne rakja rá senki más az érzelmi energiáit. Térj ki az útjából, olyan finoman, ahogy tudsz, és engedd, hogy az érzelmeitől elkülönült ember egyedül haladjon a felébredés felé. Ne próbáld megmagyarázni az elkülönült embernek, hogy mi a „baj” vele: az egyetlen útja annak, hogy rájöjjön, az, ha saját maga megtapasztalja. Általában ehhez olyan mértékű válság szükséges, amit a legtöbb intuitív elkerülne. Nagyon fontos a kezdő intuitívak számára, hogy vigyázzanak érzelmi és energetikai egészségükre, és kellő távolságot teremtsenek önmaguk és ezen régi kapcsolatok közé.

Az eredeti cikk: Elaine la Joie: The Emotionally Dissociated Hero
Webcím: http://clearreflectioncoaching.com/the-emotionally-dissociated-hero
Fordította: spreadthelight 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://inspira.blog.hu/api/trackback/id/tr656588583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

annamanna 2014.08.09. 01:53:14

Ha jól értem, a szöveg szerint a határok meghúzása a szakítást jelenti, hiszen ezzel fejezi be: "Nagyon fontos a kezdő intuitívak számára, hogy vigyázzanak érzelmi és energetikai egészségükre, és kellő távolságot teremtsenek önmaguk és ezen régi kapcsolatok közé."
Régi kapcsolatok, azaz már lezárt kapcsolatok, amikből az "empata" kilépett.
Az előző cikkhez is elírtam, de megismétlem:
"Egyszerűen túl sok ilyen ember van ahhoz, hogy a tőlük való menekülés elégséges megoldás legyen. Nincs hová menekülni, mert mindenhol vannak ilyen emberek." "Ehhez nem kell elmenekülni, mert a legtöbb esetben sajnos nincs hova."
Azt gondolom, hogy ha létrejön egy kapcsolat két ember között, azzal mindkettőnek dolga van. Ahogy József Attila írta: "Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat." (Nem én kiáltok) Vagy ahogy a Biblia írja: "Miképen egyik vassal a másikat élesítik, a képen az ember élesíti az ő barátjának orczáját." (Péld 27,17)
Minden embernek szüksége van személyiségfejlődésre, kinek így, kinek úgy. Soha nem véletlenül vagyunk egy szituációban, éppen abban rejlik a tananyag, amit el kell sajátítanunk, éppen azok az emberek a tanáraink, akik körbevesznek, és éppen az a lecke, ami az adott, aktuális nehézséget okozza. Amit meg kell tanulnunk, azt éppen nem tudjuk, tehát éppen azzal van feladatunk, ami nehézséget okoz számunkra.
Ha kimenekülünk egy adott helyzetből, akkor nem tanuljuk meg azt, amit az adott helyzet lehetőségként felkínált. Igazolhatjuk ugyan önmagunk előtt, hogy miért hagytuk ott az adott kapcsolatot (a másik rossz ember, lehúzott és elszívta az energiánkat, kihasznált, bántalmazott, gonoszkodott stb), és ebben nyilván igazunk is van.
A probléma az, hogy ha kimenekülünk a rossz szituációból, akkor ugyanolyan védtelenek maradunk, mint amikor belekerültünk, továbbra sem vagyunk képesek megvédeni magunkat a fájdalmat okozó emberektől. És legközelebb is valószínűleg egy hasonló kapcsolatba futunk bele. A tananyag ugyanaz marad, egészen addig, amíg el nem sajátítjuk. A határok meghúzását nem lehet megtanulni akkor, ha nincs senki, akivel szemben szükséges lenne ezt elsajátítani. Tehát, ha az ember egyedül van, nem tanul meg határokat húzni és betartani.
Főleg a nők azok, akik megijednek a nehézségektől, és igyekeznek elmenekülni egy adott kapcsolatból. A válóperek túlnyomó többségét a nők adják be, és nyugatra is sokkal több nő emigrál, mint férfi. Biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert a nők kalandvágyóbbak a férfiaknál, hanem azért, mert hamarabb jutnak el arra a pontra, hogy menekülőre fogják. Mivel ez így van, és ráadásul az állam is rájátszik arra, hogy megkönnyítse a kapcsolatok felbomlását, én a magam részéről nem látom helyesnek azt a megoldást, hogy adjuk fel és meneküljünk el valakitől.
A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy sokkal helyesebb benne maradni egy adott helyzetben egészen addig, amíg az valamilyen módon nem kezd el javulni. Emiatt aztán vagy sokáig örülhetek egy kellemes kapcsolatnak, vagy ha tovább is kell lépnem valahonnan (pl. munkahelyről), akkor is úgy lesz nyugodt a lelkiismeretem, ha miattam jobb lett az a helyzet vagy közösség vagy ember.
Ha valamilyen okból semmiképpen nem lehetséges elérni a javulást, akkor sem kell elmenekülni, csak akkor engem fognak otthagyni, velem fognak szakítani, de ekkor sem én leszek az, aki belerúg a másikba.

Ez a dal: www.youtube.com/watch?v=MX7MbG6MiQs szerintem elég hatásosan figyelmeztet arra, hogy vannak határai a menekülésnek. Sajnos nagy veszélye van annak, hogy addig igyekszem kilépni egy rossz kapcsolatból, amíg egy még nehezebb, még keservesebb szituációba kormányzom bele magam, egészen addig a pontig, ahol már semmiképpen sem választhatok, és kénytelen vagyok lenyelni azt, amire a körülményeim rákényszerítenek. Általánosságban ezt tudom mondani: "A te barátodat, és a te atyádnak barátját el ne hagyd, és a te atyádfiának házába be ne menj nyomorúságodnak idején. Jobb a közel való szomszéd a messze való atyafinál." (Péld 27,10)

De idézhetek is :) "Szóval itt jön be az megint, hogy nincs mese, BÁTORNAK KELL LENNI, vagyis a félelem ellenére cselekedni, ami jelen esetben azt jelenti, hogy legalább gondolatban, elméleti síkon meg kell adnunk az esélyét 2 dolognak:
1. Ha merjük értékesnek érezni és megélni magunkat, attól még nem leszünk "kiközösítve", legalábbis azok által biztosan nem, aki számítanak"
"és jót nevetni az elme végtelen kreativitásán, amivel mindig meg tudja magyarázni, miért is ne lépjünk ki a komfort-zónánkból."
(egy lehúzó kapcsolat nyilvánvalóan a komfortzónán kívül van).
Esetleges "irodalom" a témában: www.libri.hu/konyv/szeresd-onmagad-es-mindegy-kivel-elsz.html
www.libri.hu/konyv/chuck_spezzano.ha-faj-az-nem-szerelem.html
És egy film, ahol a főszereplő úgy tanul meg önmagának adni, úgy tanul meg a kihasználásnak ellenállni, hogy közben nem adja fel a személyes kapcsolatát (házasságát): Amerikai szépség.

spreadthelight 2014.08.09. 14:56:10

"fontos megerősíteni a határait" - ebben szerintem nagyon sokminden benne van, és sajnálom is, hogy a cikk írója erre nem tér ki, mert szerintem ennek csak egy része/formája, ha "kitérünk" valakinek az útjából. viszont egy bántalmazó kapcsolatból, amiben a másik fél teljesen vak a saját felelősségére, csak kilépni érdemes.

egyet értek veled abban, hogy a menekülés, ha az valóban menekülés, nem megoldás, és a nehéz kapcsolatokban (és egyáltalán a nehézségekben) pont azokat a lelki-érzelmi-spirituális "izmainkat" edzhetjük, amiket a legjobban szükséges.

csakhogy a kapcsolat "jobbá tételéhez" 2 partner szükséges, akik mindketten felismerik a problémát, és elkötelezik magukat saját maguk és a kapcsolat gyógyítása mellett. ám ez egy a saját diszfunkcióival kapcsolatosan teljes tagadásban élő emberrel (mint amilyen a szélsőségesen nárcisztikus ember) lehetetlen.

a gyenge határokkal rendelkező, függőségre hajlamos emberek pedig hajlamosak a végsőkig is benne maradni egy efféle, bántalmazó kapcsolatban, így a határmeghúzás tanulásának egy nagyon fontos lépése, ha (valószínüleg sokszoros vagy több éves javítani próbálás és önámítás után) ráébrednek a kapcsolat milyenségére, a társuk érzelmi jelenlétének teljes hiányára, és kilépnek belőle. ehhez hatalmas erő kellhet, mint amikor egy drogfüggő leteszi a cuccot. és ez le tudja tenni egy olyan egészséges önértékelés alapjait, aminek köszönhetően egyre inkább képesek lesznek meghúzni és másokkal tiszteletben tartatni a határaikat

annamanna 2014.08.10. 01:36:21

@spreadthelight: ez igaz. A baj csak az, hogy én még nem láttam olyan társfüggésre hajlamos embert, aki, ha kilépett egy kapcsolatából, azonnal ne kötődött volna bele egy másikba (ami talán rombolóbb és még erősebben függőségi kapcsolat) volt, mint az előző.
Az a baj, hogy még egy társfüggő is hajlandó lehet arra, hogy kilépjen egy viszonyból, de ez nem gyógyítja meg.

Bár a labradoros példa rosszul sült el, de azért leírok egyet. Gyerekkori ismerősöm (egy férfi) most a nyáron öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt bekerült a pszichiátriára. Utóbb elmesélte, hogy eddig egy alkoholista nővel élt együtt (tipikus "keresztfüggés", ha jól használom a fogalmat). Egyszer már megszakította a nővel a kapcsolatát (tehát ő szakított a nővel, sőt távolságtartási végzést is kért ellene), mégis ő volt az, aki nem bírta az egyedüllétet és visszakönyörögte magához a hölgyet. A helyzet természetesen sokkal rosszabb lett, most már a nő hagyta ott, ő pedig öngyilkosságot kísérelt meg.
Ahogy beszélgettünk, teljesen nyilvánvaló volt, hogy egyetlen problémát képes látni önmagával kapcsolatban: neki nincs senkije, és enélkül nem tud élni, mert neki kell valaki, akivel éljen.
(Hozzáteszem, van egy gyereke egy másik kapcsolatából, akivel nem törődik, sőt akit el sem akart ismerni, azért is perelni kellett).
Még arra is képes, hogy az alkesz nőn titokban "osztozzon" az új hapsival.
A sztorijából az is nyilvánvaló volt, sajnos, hogy kifejezetten rossz hatással volt az alkoholista nő józanságára, mármint a kapcsolatuk során a nő részegeskedése elmélyült, a különválás pedig kissé kijózanította a hölgyet (egyedül kellett fizetnie az albérletet, nem maradt elinni való pénze), tehát a nőnek eztán is jót tenne a magány (persze esze ágában sincs egyedül lenni).
Az ismerősömnek javasoltam pár dolgot, de nyilvánvaló volt, hogy bármit mondok, az egyik fülén be, a másikon ki, nem képes mást felfogni, csakhogy neki KELL egy társ, anélkül nem képes élni. Hogy a társ milyen, az számára tökmindegy, a lényeg, hogy legyen.
(Zárójelben megjegyzem, "terheltségi" háttérként, hogy az anyjának több éve meghalt a férje, mégis minden nap kimegy hozzá a temetőbe, de amikor a fia bekerült a zárt osztályra, akkor nem ment be hozzá látogatóba, azzal a felkiáltással, hogy hogyan bánthatta meg őt ennyire a fia. Mintha bizony a fia direkt az ő bosszantására akarta volna megölni magát. Ez tehát egy generációkon átívelő viselkedési minta és nagyon nehéz megtörni az erejét).

Más esetekben is láttam, hogy a társfüggő hajlandó elismerni azt, hogy a kapcsolata a számára romboló, hajlandó megszabadulni tőle, és örül is neki, hogy felszabadult - de ez csak időleges szabadság, mert nagyon gyorsan kerít valakit, akivel ott folytatja, ahol abbahagyta. Ilyen szempontból szinte mindegy, ki van mellette, mert a hibás lelki mechanizmusok nem változnak attól, hogy a társ kicserélődik.
Csak a hiábavaló reménykedés időszaka válik hosszabbá, a keserű valósággal való szembenézés ideje tolódik ki.

Viszont az is igaz, hogy a fizikai bántalmazás olyan határ, amiből ki kell lépni, el kell menni és kész, ilyen helyzetben valóban nem szabad benne maradni, mert az szinte öngyilkosság.

Ezt most úgy írom, hogy olvastam ezt is: moly.hu/konyvek/judith-sills-szallj-le-a-doglott-lorol
meg ezt is: www.antikvarium.hu/konyv/anne-wilson-schaef-menekules-a-meghittseg-elol-316649
És tudom, hogy mindkét szerző a függőségi kapcsolatot olyan csapdának látja, amit fel kell adni a gyógyulás érdekében.

Viszont én magam is hajlamos vagyok a függőségi viselkedésre, és a saját tapasztalatomból kiindulva azt tudom mondani, hogy amíg egy bizonyos helyzettől függő vagyok, addig nagyon is kínoz a menekülési vágy. Tehát minél erőtlenebb és függőbb vagyok, annál inkább szeretnék kiszabadulni az adott helyzetből.
Velem úgy alakult, hogy amikor egy ilyen borzalmasan kínzó, gyötrő, betegítő függőségi helyzetet végigszenvedtem, azzal nem is lett vége, hanem újra és újra belestem hasonló szituációkba.
Egészen addig, amíg már egyáltalán nem zavart (pontosabban csak nagyon kicsit zavart) a szituáció, és eszembe sem jutott elmenekülni belőle, sőt, tulajdonképpen nagyon is benne akartam maradni.
Csak már másra koncentráltam, és úgy szakítottam meg azt a bizonyos, korábban gyötrő szituációt, tehát úgy léptem ki egy adott helyzetből, hogy már rendkívül sajnáltam, hogy idő hiányában nem bírok benne maradni (mert egyébként tök jó lenne, ha maradhatnék).

Tehát a saját tapasztalatomból kiindulva azt látom, hogy ha egy adott függőségből kigyógyulok, akkor az a helyzet már nem fáj, nem zavar, már nem akarok elmenekülni tőle.
És ekkor úgy tudok ellenállni a dolognak, hogy az a leghalványabban sem emlékeztet a menekülésre, tehát a szituáció nem nő túl rajtam, nem érzem, hogy a helyzet elnyelne és ledarálna (ahogyan azt korábban éreztem).
(Az az egy kár, hogy nem lehet minden függőségből egy füst alatt kigyógyulni, legalábbis nálam úgy működik, hogy egyre kevésbé káros függőségek váltják egymást).

semota · http://livewithit.blog.hu 2014.08.11. 11:02:21

@annamanna:

persze, hogy sok ember nem sajátítja el a határok meghúzását, mert ezt az ember tipikusan gyerekként sajátítja el. gyerekként meg a legtöbb kislánynak azt tanítják, hogy "légy kedves mindenkivel, légy együttműködő és szolgálatkész. ne mondj nemet, mert azzal megsérted az embereket". akit így neveltek, az gyakran olyankor is igent mond, amikor szíve szerint inkább nemet mondana.
vannak például olyan emberek, akiket nem is kell explicite megkérned dolgokra, hanem elegendő felsóhajtanod, hogy "hú, van ez a cikk, amit meg kell írnom hétfőre, és még ötletem sincs", és máris ugranak, hogy "hú, akarod, hogy segítsek?". na ők tipikusan ilyen nevelést kaptak, vagy otthon, vagy egy későbbi bántalmazó kapcsolatban. igyekeznek kitalálni, mi van a szavaid mögött, mert korábban ez biztosította a számukra a túlélést.
egy bántalmazó személyiség ezt remekül ki tudja használni, sokszor eleve olyan embereket "céloznak meg", akik ilyenek.

én a magam részéről nem hibáztatnám azokat a nőket, akiknek mindig bántalmazó partner akad az útjába. nagyon könnyű ilyen embereket kifogni, mert mindenütt ott vannak, és a társadalom sok olyan dologra a romantikus szerelem jeleként tekint, ami valójában figyelmeztető jel arra, hogy bántalmazó partnerrel van dolgunk. ez nem valami misztikus-karmikus dolog, egyszerűen csak rohadt sokan vannak, és az átlagnő _semmilyen_ felkészítést nem kap arra, hogy hogyan kerülje ki ezeket az embereket.

érdemes megnézni ezt a listát, roppant tanulságos: nokjoga.hu/erintetteknek/korai-figyelmezteto-jelek

én viszont úgy vélem, hogy a határtartást könnyebb először olyan emberekkel megtanulni, akiknél kisebb a dolog tétje. tehát ahhoz, hogy ezt az ember elsajátítsa, nem szükséges a bántalmazóval egy levegőt szívni. (sőt.)

és én azokat a nőket sem marasztalnám el, akik úgy döntenek, hogy kilépnek a kapcsolatból. az egyén megerősítése ott kezdődik, hogyha elfogadjuk azt, hogy az illető képes reálisan felmérni azokat a kockázatokat, amikkel egy kapcsolatban szembesül, és nem kérdőjelezzük meg a döntését.

semota · http://livewithit.blog.hu 2014.08.11. 11:08:53

nekem ezzel a cikkel az a bajom egyébként, hogy áldozathibáztató.

bárki belekerülhet bántalmazó kapcsolatba, személyiségtípustól függetlenül. és ez nem az áldozat hibája, hanem az elkövetőé.

és a bántalmazó személyiség sem köthető személyiségtípushoz, nagyon sokféle bántalmazó van.

viszont azokról a dinamikákról, amik a valóságban a bántalmazó kapcsolatot fenntartják (amiket az elkövető a hatalomgyakorláshoz felhasznál), nem sok szó esik a cikkben.

annamanna 2014.08.12. 00:42:37

@semota: "határok meghúzását, mert ezt az ember tipikusan gyerekként sajátítja el. gyerekként meg a legtöbb kislánynak azt tanítják, hogy "légy kedves mindenkivel"
A két mondat logikailag ellentmond egymásnak. Mi következik mindebből? Az, hogy a határok meghúzását az emberek tipikusan NEM gyerekkorukban sajátítják el. Gyerekkorban az emberek tipikusan megtanulnak engedelmeskedni, alkalmazkodni, alárendelődni a felnőttek tekintélyének. Nem csak a lányok, a fiúk is. Kamaszkorban tipikusan megtanulnak lázadni a tekintély ellen, ami az önállósodásnak egy lépése, de nem maga az önállóság. Aki önálló, annak nincs szüksége lázadásra. Az lázad, aki függőségben él.
Csak az képes megtanulni meghúzni és tiszteletben tartani, tiszteletben tartatni a határokat, aki önálló.

"légy kedves mindenkivel, légy együttműködő és szolgálatkész. ne mondj nemet, mert azzal megsérted az embereket". akit így neveltek, az gyakran olyankor is igent mond, amikor szíve szerint inkább nemet mondana."
Lehet, hogy így van. De én pl. az elmúlt pár napban meglátogattam a kórházban egy idős rokonomat. Régebben is volt már kórházban, többször is, és normálisabban viselkedett. Most kezdi elveszteni az önkontrollt, engem is felbosszantott, és azt látom, hogy minden nővér "kiosztotta", és számon kérték, hogy miért beszél így velük. A nővérek a munkájukat végzik és nem a cselédei. Egy olyan helyzetben, ahol egy nővérnek van egy önálló felelősségi köre, feladata, az együtt jár egy bizonyos fokú öntudattal is, önmaga felé irányuló tisztelettel, és a piszkálódást akkor sem nézi el, ha látható a betegen, hogy jórészt már agyilag zokni.
A nővérek nem éltek vissza a helyzettel, de azt egyértelműen jelezték (nem egy nővér, hanem külön-külön mindegyik), hogy a beteg olyan határt lépett át, ami nekik rosszul esik, és a maguk részéről az ilyen stílusból nem kérnek.
Lehet, hogy gyerekkorukban azt tanulták, hogy legyenek mindenkivel kedvesek, de ez egyrészt már a kislányokra sem igaz, és eszük ágában sincs mindenkivel kedvesnek lenni. Felnőttként pedig nagyon is tudják, hogy hol van az a határ, amin nem óhajtják, hogy valaki túllépjen.
Ugyanezen nővérek lehet, hogy a főorvos durva beszólásait szó nélkül eltűrik. Nem azért, mert gyerekkorukban azt tanulták, hogy legyenek mindenkivel kedvesek, hanem mert a főorvostól félnek, tőle függnek. A betegektől nem függnek, nem azok a főnökök és nem azok adják a fizetést.

A felnőttkori függő viselkedés nem a gyerekkori jókislányos neveltetés következménye.
A függőségi viselkedés egy rettenetes hiányérzet és félelem következménye. Pontosan úgy, mint bármilyen más függőségi viselkedés. A függő valójában fél attól, akitől/amitől függ, hiszen nem tud ellenállni neki, teljesen a kiszolgáltatottja.
Én pl. amikor kényszeres evő voltam, egyáltalán nem szerettem enni, csak nem bírtam abbahagyni az evést. Semmiféle ínyencség nem volt az evésemben, nem válogattam, azt ettem, ami épp a kezem ügyébe akadt, és addig, amíg rosszul nem lettem tőle.
Egy gondolat akkoriban biztosan nem jutott eszembe - hogy szeretek enni. Gyűlöltem enni.
Az ember nem szereti azt, amitől függ, inkább gyűlöli, csak nincs ereje elszakadni tőle. A gyűlölet a legerősebb ragasztó, ami függővé tehet.

"Először talán a legendás amerikai rádiós showman, Howard Stern vitte a csúcsra a jelenséget a nyolcvanas években szókimondó, polgárpukkasztó (és műfajteremtő) reggeli műsorával. Idézzük fel a párbeszédet a Stern életéről szóló film kulcsjelenetéből:
– Az átlagos rádióhallgató 18 percig hallgat egy műsort. Az átlagos Howard Stern-rajongó viszont egy óra húsz percen át.
– Hogy lehet ez?
– A leggyakoribb válasz amit erre a kérdésre kapunk: "kíváncsi vagyok, mit mond legközelebb".
– Oké, és mi van azokkal, akik gyűlölik Sternt?
– Az átlagos Howard Stern-gyűlölő napi két és fél órán át hallgatja a műsort.
– De... ha egyszer gyűlölik, miért hallgatják?!
– A leggyakoribb válasz amit erre a kérdésre kapunk: "kíváncsi vagyok, mit mond legközelebb"." index.hu/tudomany/2014/02/04/miert_imadjuk_gyulolni_a_valo_vilagot/

A gyűlölet előzménye az ítélet, megvetés, harag, félelem.
Mitől félek, mire haragszom? Arra, ami nagyobb és erősebb nálam.
Mitől akarok elmenekülni? Attól, ami nagyobb és erősebb nálam.
Ha elmenekülök, attól még a képzeletemben az illető (vagy dolog) még mindig hatalmas és erős és iszonyatos, akitől TOVÁBBRA IS RETTEGEK.

A felszabadulás szerintem akkor jöhet el, ha megszűnik bennem a félelem.
De ez pont nem akkor lehetséges, ha elmenekülök tőle, mert így azt a képzetet viszem tovább az agyamban, hogy amitől elmenekültem, az valami iszonyatosan halálosan rémületesen veszélyes.
Megszabadulni akkor tudok, ha kitartok és rájövök, hogy amit iszonyúnak láttam, az nem is annyira halálos veszély.
magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/vilag.htm

Ez nyilván röhejes, de egy időben bámultam azokat, akik nem félnek a zsíros kenyértől. Számomra a zsíros kenyér veszélyes ellenfélnek tűnt. :)

semota · http://livewithit.blog.hu 2014.08.12. 01:46:58

@annamanna:

nem mond ellent.
pont azt mondom, hogy a lányoknak nem azt tanítják, hogyan húzzanak határokat, hanem azt, hogy hogyan ne húzzanak.

semota · http://livewithit.blog.hu 2014.08.12. 01:57:58

@annamanna:

"Ugyanezen nővérek lehet, hogy a főorvos durva beszólásait szó nélkül eltűrik. Nem azért, mert gyerekkorukban azt tanulták, hogy legyenek mindenkivel kedvesek, hanem mert a főorvostól félnek, tőle függnek. A betegektől nem függnek, nem azok a főnökök és nem azok adják a fizetést."

Naná, hiszen a főorvosnak nagyobb hatalma van fölöttük, a betegek viszont ki vannak nekik szolgáltatva.

Minél nagyobb a hatalmi különbség közted és egy másik ember között, annál nehezebben tudod vele szemben meghúzni a határaidat. Pláne akkor, ha gyerekkorodtól fogva arra nevelnek, hogy a Tekintély az szent, szó nélkül engedelmeskedni kell neki, és büntetnek azért, mert nem így teszed.

a bántalmazók úgy választják ki az áldozataikat, hogy jelentős hatalmi különbség legyen köztük. pl. a bántalmazó általában fizikailag erősebb, idősebb, jobban keres, magasabb iskolai végzettsége van stb., mint a bántalmazottnak. eleve egyenlőtlen a helyzet, és a kapcsolat folyamán a bántalmazó szándékosan tesz azért, hogy ezt a hatalmi különbséget tovább növelje. például leépíti a bántalmazott önbizalmát, elszigeteli a családjától, barátaitól, manipulálja, kontrollálni igyekszik a viselkedését stb.

annamanna 2014.08.12. 02:25:33

@semota: Vagy mondok mást. Évekig egy bizonyos keresztény csoport ("szekta") tagja voltam. Volt egy ismerősöm, aki erősen függő viselkedést mutatott, rendkívül aranyos és jószívű volt, képtelen volt bárkinek is ellenállni, mindenki felé szolgálatkész volt. Egy alkalommal hárman utaztunk egy kocsiban, az ismerősöm, a "szekta" vezetője és én. A vezető úgy beszélt, hogy az ismerősöm sírva fakadt, erre a vezető hozzám fordult és azt kérdezte: "Te is félsz tőlem?" Én csak néztem, micsoda kérdés ez, ugyan miért kéne félnem tőle?
Egy idő után ez a rendkívül jószívű ismerősöm elmenekült a "szektából". Azt mondta nekem, úgy menekült, mint egér az egérfogóból. Ugyanazzal a lendülettel, amivel megpattant, egy sokkal rosszabb helyre menekült (a hitgyülibe). Őmiatta is azt gondolom, a menekülés sajnos nem szabadít fel a függőség alól.
Egy idő múlva én is otthagytam a csoportot, de nem azért, mert menekültem, hanem mert egyszerűen úgy alakult. Tíz évet töltöttem a "szektában", abból kilenc és fél évig rühelltem a vezetőt. Az utolsó fél évben már nem, annyira lekötöttek a saját dolgaim, hogy még a nyilvánvaló visszaélésére és közönyös és érdektelen maradtam. Akkor jöttem el, amikor már egyáltalán nem bosszantott és nem borított ki. Sőt rendkívül sajnáltam, hogy el kell jönnöm. Nem cipeltem magammal, a tudatomban semmiféle félelmet a "szekta" vezetője felé. Sokan úgy mentek el, hogy tele voltak sebekkel, sérelmekkel. És az az érdekes, hogy a sérült emberek közül meglepően sokan a mai napig kötődnek ehhez a "szektavezérhez" (vagy valamelyik másikhoz).
Én meg csodálkozom, hogy hogy létezik, hogy az illetők TUDJÁK, hogy ez (vagy az) az illető sötét alak, mégis úgy keringenek körülötte, mint lepke a lámpa körül. Egyszerűen beleragadtak a pók hálójába. Szerintem a legtöbbünk addig nem bír önállósodni, a saját útjára térni, amíg fel nem dolgozta a félelmeit és szembe nem nézett velük.

Szepes Máriától nem olvastam a Vörös oroszlán c. regényt, csak egy részét, ami egy asszír hercegnőről szól, aki választ akar kapni a kérdésére. Elhatározza, hogy kitartóan vár addig, amíg a válasz meg nem érkezik. Iszonyatosan hosszú idő telik el, olyan rémület szorítja, hogy úgy tűnik, már a koporsóban fekszik, de még akkor sem adja fel; és amikor a félelmet már nem lehet tovább fokozni, egyszerre eloszlik a rémület és megérkezik a válasz.
Ha a hercegnő elmenekül a félelemtől, soha nem kap választ.
Aki elmenekül a félelemtől, annak nem jön el a megoldás.

Mondok még két történelmi példát. Az egyik a kommunizmus. Amibe úgy ragadtunk bele, hogy eleinte sok embernek tetszett és megoldásnak látta (tehát belemenekült a korábbi rossz rendszer helyett). Gyorsan kiderült azonban a pokoli félreértés, és akkor már sokan elfelé igyekeztek menekülni, és kitört az 56-os felkelés. Csakhogy ez fikarcnyival sem rengette meg a kommunizmus bástyáit, sőt ezek után telepedtek meg csak igazán nálunk a ruszkik. Aztán teltek az évek, évtizedek, hozzászoktak az emberek, és a kommunizmus egyre kevésbé tűnt halálosan rémisztőnek, egyre inkább röhejes és unalmas lett. Az unalomtól múlt ki, nem a félelemtől. Az emberek szinte elfeledkeztek róla, annyira lekötött mindenkit a limbóláz, a balatoni nyár meg efféle. Észre sem vettük, hogy kimúlt.
A másik egy lágerlakó története, aki többször is megkísérelt elszökni a táborból. Először valamiért összeomlott a szökési kísérletük, kénytelen volt maradni. Másodszorra önként mondta azt, hogy inkább nem menekül. Életben maradt, és azt állítja, ez legnagyobbrészt a mentális hozzáállásán múlt. moly.hu/konyvek/viktor-e-frankl-megis-mondj-igent-az-eletre

Bár ezek nem intim kapcsolatokra voltak példák, de szerintem a dolgok mindig ugyanúgy működnek.
H kitartok, egy férfit is képes vagyok szelídebbé tenni.
Persze el is lehet menekülni, tele sebekkel és sérelmekkel.
Lehet vadítani is egy férfit, erre is van példa, sajnos. Aki vadítóan viselkedik, az is áldozatnak érzi magát.
Nők is tudnak agresszíven viselkedni: www.youtube.com/watch?v=wTrQknKu9CU
meg így: www.youtube.com/watch?v=KZR9Iyt-pTc
Nő volt az is, aki simán levágta a kislánya kezét, amikor az valami rosszat csinált és bedobta a pöcegödörbe, még bele is keverte (Kínában). Nő volt az is, aki úgy ordított a pasijával egy új cipő miatt, hogy az inkább kiugrott a hetedikről (szintén Kínában). Nekünk se kell a szomszédba menni a verbális vagy fizikai, passzív vagy aktív agresszióért.

Szerintem, ha valaki igazán jót akar a másiknak, akkor kevésbé lesz hajlamos arra, hogy elmeneküljön tőle, és többet próbálkozik azzal, hogy segítsen rajta és csökkentse a férfi agressziójának szintjét.
Aki vadítja a férfit, tehát aki hozzájárul az agresszió kezelhetetlenné válásához, az hajlamosabb lesz elmenekülni, és kizárólag a férfit hibáztatni.

Ezt nem azért mondom, mert nőgyűlölő lennék, de nem most jöttem a falvédőről, láttam egysmást, megtapasztaltam, hogy "alamuszi nyuszi nagyot ugrik".
"Kitartás, szebb jövőt!" Nem vok jobbikos, de ez sztem pozitív üzenet.

annamanna 2014.08.12. 03:23:34

@semota: "nem mond ellent."
Még egyszer az idézet: "persze, hogy sok ember nem sajátítja el a határok meghúzását, mert ezt az ember tipikusan gyerekként sajátítja el. gyerekként meg a legtöbb kislánynak azt tanítják, hogy "légy kedves mindenkivel..."
Tehát első állítás: "persze, hogy sok ember nem sajátítja el a határok meghúzását, mert ezt az ember tipikusan gyerekként sajátítja el." - a határok meghúzását az ember tipikusan gyerekkorban sajátítja el.
Második állítás: "gyerekként meg a legtöbb kislánynak azt tanítják, hogy "légy kedves mindenkivel..." - a kislányoknak azt tanítják, hogy ne húzzanak határokat.
A két állítás ellentmond egymásnak. Vagy az első igaz (mivel a lányok is emberek), vagy a második, vagy egyik sem, de egyszerre mind a kettő nem lehet igaz.
A megoldás az, hogy az első állítás hamis, tehát "az emberek" (köztük a lányok) nem sajátítják el "tipikusan" gyerekkorban a határok meghúzását. Sem a lányok, sem a fiúk nem sajátítják el "tipikusan" gyerekkorban a határok meghúzását. Nem hibásak a lányok szülei, amiért ezt nem tanították meg "tipikusan" a lányoknak, mivel ezt senki sem tanulja meg.

"Naná, hiszen a főorvosnak nagyobb hatalma van fölöttük, a betegek viszont ki vannak nekik szolgáltatva."
Följebb írtam, hogy a nővérek nem éltek vissza a helyzettel, tehát nem hatalmaskodtak, nem durváskodtak, nem viselkedtek úgy, hogy a maguk hatalmi fölényét éreztessék. Egyszerűen rosszul esett nekik a pimaszkodás és ezt jelezték.

"Minél nagyobb a hatalmi különbség közted és egy másik ember között, annál nehezebben tudod vele szemben meghúzni a határaidat."
Ez attól függ, mennyi hatalmad van ÖNMAGAD fölött.
Ha rendelkezel önuralommal, képes vagy határokat húzni. Minél több hatalmad van önmagad fölött, annál könnyebben jelzed mások felé is a határaidat.
A kérdés nem az, hogy egy bizonyos hatalmi struktúrában hol helyezkedsz el, hanem hogy mennyire uralod saját magadat, mennyire bírsz önmagaddal.
Mondjuk egy A. Áronhoz hasonló elmebeteg semennyi önuralommal sem bír, ezért ő a lehető legdurvábban sérti meg mások határát, nem azért, mert a hatalmi struktúrában fölötte helyezkedne el, hanem mert nem fér a bőrébe.
Akinek van önuralma, az akkor sem fog a hatalmával visszaélni, és mások fölött uraskodni, ha a pozíciójából kifolyólag megtehetné (ld. José Mujicát).
Egy senkiházi házmester viszont képes rettegésben tartani egy egész háztömböt, és állandóan egrecéroztatni másokat. Nem azért, mert reális hatalma lenne fölöttük, hanem mert nincs önuralma.

"a bántalmazók úgy választják ki az áldozataikat, hogy jelentős hatalmi különbség legyen köztük. pl. a bántalmazó általában fizikailag erősebb, idősebb, jobban keres, magasabb iskolai végzettsége van stb., mint a bántalmazottnak."
Szerintem nem. Valakinek csak annyi fölénye lehet fölöttem, amennyi fölényt ÉN tulajdonítok neki. Nem mindegy, hogy egyenrangú partnernek látom vagy főnöknek.
Ha a főnökömnek látom, az az én szemüvegem. Miért látom annak? Miért mentem bele egy főnök-beosztott viszonyba egy férfival? Mi volt az én indokom erre? Miért nem maradtam ki belőle?
Vagy eleinte egyenrangú partnernek láttam? Ha így van, ez az egyenrangúság mikor és miért változott meg bennem? Most miért látom másként?
Vagy mindig is főnöknek gondoltam? Ha igen, miért tettem úgy, mintha intim, egyenrangú párkapcsolatban élnénk? Hiszen egy párkapcsolatra nem úgy castingolnak, mint egy munkahelyre, és nem ígérnek fizetést azért, mert valaki lefekszik egy férfival. Ha mégis az első pillanattól fogva főnök-beosztotti viszonynak éreztem a kapcsolatot, akkor miért mentem bele egy egyenlősdinek hazudott alárendeltségbe? Valami érdekem fűződött hozzá? És az tart benne, hogy érdekem fűződik hozzá?

"a kapcsolat folyamán a bántalmazó szándékosan tesz azért, hogy ezt a hatalmi különbséget tovább növelje. például leépíti a bántalmazott önbizalmát, elszigeteli a családjától, barátaitól, manipulálja, kontrollálni igyekszik a viselkedését stb."
Igen, ez így van, nem csak intim kapcsolatban, hanem munkahelyen is megtörténik.
Az én feladatom pedig az, hogy ellenálljak neki.
Nem vehetem rá az egész világot arra, hogy ne bántson; magamat kell olyan viselkedésre bírnom, amivel kicsúszok a bántalmazók markából. Pl. ha egy munkahelyen megaláznak, csicskáztatnak, akkor nem kell (nem lehet) azonnal elmenekülni, sőt nyíltan harcolni sem ajánlatos. Lehet pl. fül mellette elereszteni dolgokat és nem reagálni.
A legjobb szerintem annyira a saját feladatomra koncentrálni, hogy ahhoz semmilyen módon se férjen hozzá egy csicskáztató. Akár férj, akár főnök. Mert soha nem érek rá, hogy kibillentsen a saját hülyeségébe. Ehhez persze az kell, hogy mindenek fölött higgyek abban, hogy amit csinálok, az jó és helyes és fontos, és nem írhatja felül semmilyen hatalmi elvárás.
Minél biztosabb vagyok magamban, annál kevésbé fog izgatni, hogy más mivel zaklat. És csak úgy lehetek biztos magamban, ha sokat gyakorlom azt, ami szerintem jó. "Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz." (1Móz 4,7)

annamanna 2014.08.12. 04:57:11

(folyt.) Az előbbi mondat így szól teljesen: "Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta."
A bűnt bántalmazóra is lehet fordítani:
"Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bántalmazó az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta."
Az elég nyilvánvaló, hogy a bántalmazón nem nagyon lehet uralkodni, csak azt lehet elérni, hogy ne nagyon vágyódjon rám a bántalmazó, ahhoz pedig az kell, hogy "jól cselekedjem".
Pl. a fentebb említett szektavezér rám egyáltalán nem "vágyódott", inkább örült, hogy végre megszabadult tőlem. (Nem voltam bajkeverő, csak nem voltam hajlandó csicskulni, sok dologban a magam esze után mentem, pl. megtagadtam a tizedfizetést, nem voltam hajlandó több hetes böjtökre, nem fetrengtem a földön a "Szent Lélektől").

Az ilyen ellenállás soha nem megy magától, mindig komoly küzdelembe kerül, stresszel és sok kockázattal jár.
Sokszor az ember addig hagyja eluralkodni magán a pökhendi, úrhatnám csicskáztatót, amíg majdnem megőrül a fájdalomtól és a dühtől.
Ha előbb nem, legalább akkor kell elkezdeni az ellenállást, és felépíteni azt a tudatot, hogy igenis JOGOM VAN A SAJÁT ÉLETEMHEZ.
Ehhez nem kell elmenekülni.
Ha az úrhatnám bántalmazónak az a felállás nem tetszik, hogy a saját dolgomat csinálom és a saját életemet élem, akkor ő fog kilépni a kapcsolatból, vagy ő fog elküldeni, nekem nem szükséges elmenekülnöm.
Pl. Assisi Ferenc vagy Néri Fülöp elindultak a maguk útján, azt csinálták teljes lendülettel, ami szerintük jó. Igen nagy ellenállást váltottak ki az egyház részéről, életveszélyt vállaltak azzal, hogy nem voltak szolgalelkűek, de végül is rájuk hagyták, hogy éljenek és higgyenek úgy, ahogy nekik tetszik. Sok esetben ez sajnos nem sikerült, és rossz vége lett az "önfejűségnek", de legalább a lelküket megmentették, szóval sokan, ahogy Petőfi írta: "szabadon éltek, haltak".

Persze ekkora életveszélyt nem érdemes vállalni egy kapcsolatért, tehát ahol fizikai erőszakig fajul az "intimitás", onnan okosabb lelépni.
De még akkor is lehet időt hagyni némi javulásra, tehát nem kell azonnal másik pasit újítani (aki elmenekül, és megmarad a társfüggő lelkiállapotában, az nagyon hamar igyekszik egy új férfit kifogni "a készletbül", például azért is, hogy az új férfi védje meg az előzőtől).

"nagyon könnyű ilyen embereket kifogni, mert mindenütt ott vannak, és a társadalom sok olyan dologra a romantikus szerelem jeleként tekint, ami valójában figyelmeztető jel arra, hogy bántalmazó partnerrel van dolgunk. ez nem valami misztikus-karmikus dolog, egyszerűen csak rohadt sokan vannak, és az átlagnő _semmilyen_ felkészítést nem kap arra, hogy hogyan kerülje ki ezeket az embereket."
Igen, ezzel egyetértek, nagyon sokan vannak olyanok, akik képesek mások bántalmazására. Épp ezért nem lehet kikerülni őket, hiszen mindenhol ott vannak.
Ez ellen semmit sem lehet tenni, gyakorlatilag így vagy úgy, de szinte tuti, hogy mindenkinek "szerencséje" lesz valamiféle bántalmazó kapcsolathoz.
Az egyetlen megoldás szerintem egy olyan lelkiállapot elérése, hogy a bántalmazónak ne legyen túl sok kedve velem kekeckedni. Nekem meg ne maradjon túl sok kedvem és energiám arra, hogy "bemenjek vele az erdőbe". Inkább minden energiámmal el legyek foglalva a saját dolgaimmal, és ne hagyjam, hogy más fölöslegesen elpocsékolja azt, tehát ne hagyjak másnak időt és lehetőséget arra, hogy ki tudjon fosztani, manipulálni, bántani, egrecéroztatni, zaklatni, megalázni.
Csak annyit tudok tenni, hogy megtanulok ragaszkodni magamhoz. Ezt keserves megtanulni, hosszú, lassú és fájdalmas folyamat, de az egyetlen lehetőségem, mert a külvilágot nem tudom jobban megváltoztatni, mint amennyire magamat képes vagyok változásra bírni (és ez nagyon nehéz).

"az tudja megakadályozni, hogy egy nő újabb bántalmazóval kerüljön össze, ha intézményes segítséget kap, ami csökkenti a kiszolgáltatottságát"
Ezzel nem értek egyet, szerintem az állam már így is annyira belepofátlankodott az életünkbe, annyira belemászott az "auránkba", hogy semmilyen módon nem tartom helyesnek, hogy a legintimebb dolgainkat is rábízzuk.
Kik döntsenek az intézményes segítségről? Akik kurvázni járnak Londonba, miközben otthon verik a nejüket?
Aki intézményes megoldásban gondolkodik, ugyan hogyan tudná kiszűrni azt, hogy ne pont bántalmazók siessenek a nők segítségére, ne pont pedofilok menjenek el tanárnak, ne pont hitetlenek legyenek hitoktatók, ne pont rablók legyenek a pandúrok, ne pont tolvajok legyenek az adománygyűjtők, ne pont köztörvényes gazemberek legyenek a politikusok és így tovább.
Az intézmények helyett jobb magunkban bízni, mert azt legalább már úgy ismerjük, mint a rossz pénzt.
Mások sem megbízhatóbbak, mint mi magunk.

spreadthelight 2014.08.14. 16:51:00

@annamanna.
1. szerintem mi a függőség más-más fázisairól beszélünk. én arról, amikor az ember már tisztában van a függősége tényével, és saját eléhatározásából szeretne kijönni belőle. amikor sok belső munkának köszönhetően már valóban a kifelé jövés, a gyógyulás folyamatában van, és a tudatossága is egyre nő. ilyenkor minden alkalom, amikor képes nemet mondani a drogra, erősíti ezt a képességét, és azt a felismerését, hogy nincs is rá szüksége.
akiket te hoztál fel példának, még nyakig benne vannak a függőségben, nem látnak rá, sőt, ahogy írtad, úgy érzik, hogy nem képesek élni nélküle. ilyenkor a függőség tárgyának leváltása valszeg tényleg nem hoz sok sikert, az érzés marad ugyanaz, vagy még rosszabb lesz, miközben csak a függőség tárgyának arca változik.
a tudatosodó, kifelé jövő fázis viszont már más, és az én tapasztalatom az, hogy épp a függést létrehozó kapcsolattól, érzéstől való távolságtartás az, ami óriási mérföldköveket jelenthet az embernek. egyrészt azért, mert megállta, hogy a cucchoz nyúljon, nem lőtte be magát, nem ment le a sötét alagútba 746-odszorra, bármilyen iszonyú erős is volt a késztetés. ez nagyban edzi a karaktert és az akaraterőt, illetve, mivel itt a konkrétum sokszor egy nagyon méltatlan kapcsolat, amibe csak 0 öntisztelettel rendelkező ember menne bele, a határokat és az ember öntiszteletét is új szintekre tudja emelni.
aztán valószínű, hogy újra fel fog bukkanni ez a szituáció, ismét más arccal / formában, de ha már kifelé jössz, és jól abszolválod ezeket a helyzeteket, akkor egyre inkább csökken ezeknek az éle, egyre hamarabb észreveszed őket, még mielőtt ismét nyakig benne lennél.
illetve még csak annyi, hogy szerintem a társfüggés fogalmával sem vagy 100%-ig tisztában. ez egy belső mechanizmus, nem epdig konkrét, kapcsolatoktól való függés, persze abban is megnyilvánulhat. úgy is lehetsz társfüggő, ha hosszú évek óta nem volt kapcsolatod!

2. eléggé zavar az, hogy a te saját személyes élményeidet úgy hozod fel, mint olyan abszolút érvényű példákat, amik a témával kapcsolatos egyetlen és abszolút igazságot reprezentálják, és viszonylag kis hajlandóságot és/vagy képességet mutatsz mások nézőpontjának befogadására.
azt sem értem, miért hozol be a beszélgetésbe teljesen irreleváns, ám annál destruktívabb dolgokat, mint a gyerekét a pöcegödörbe elásó nő, vagy a csúnya agresszív templomrongáló feministák... úgy érzem, értelme sincs elkezdeni szétszálazni ezeket az általad felhozott példáknak az értelmetlenségét, ha ezeket te ide bármilyen szempontból relevánsnak érzed.. eleve minden hozzászólásod tele van elcsúszott társításokkal és fejtegetésekkel. elkezdtem beidézni és szétboncolni egy csomó példát erre, de úgy döntöttem, nem fogom őet mégsem posztolni, mert nem látom értelmét.

az a baj, hogy abszolút semmit nem engedsz be mások nézőpontjából, az egyetlen ami érdekel, hogy neked legyen igazad. és így elég kellemetlen, sőt, értelmetlen társalgópartner vagy.

azt érzem, hogy van egyfajta látásmódod, ami alapvetően hasznos lehetne, de amit nem a megfelelő dolgok magyarázására használsz. szeretnélek megkérni, hogy az önmagad igazában való fürdésre válassz magadnak más platformot. természetesen, ha képes vagy nyitott kommunikációra, akkor hajrá, bár efelől mostmár erős kétségeim vannak.

annamanna 2014.08.24. 00:18:05

@spreadthelight: "szerintem mi a függőség más-más fázisairól beszélünk. én arról, amikor az ember már tisztában van a függősége tényével, és saját eléhatározásából szeretne kijönni belőle."
Legyen a példa mondjuk a szexfüggőség. Az a függő, aki nincs tisztában a függősége tényével, aki semmi problémát nem lát benne, tehát szabadulni sem akar belőle, nyilvánvalóan veszélyesebb a környezetére nézve, mint az, aki elkeseredetten harcol azért, hogy kiszabaduljon a szexfüggőségből, és elismeri, hogy a viselkedése nem normális.
Sokkal inkább kell akadályozni az öntudatlan függőt a függőségi viselkedés gyakorlásában (hiszen közveszélyes, magának és másoknak is súlyos bajt okozhat) - mint azt, aki tisztában van azzal, hogy saját magának és másoknak is fájdalmat okoz a viselkedésével.
A párkapcsolati függőség esetében ugyanaz érvényes. Aki nincs tisztában a függőségével, az súlyos bűncselekményeket is elkövethet, pl. képes öngyilkos lenni vagy mást megölni (féltékenységből). Tehát aki nincs tisztában a függőségével, és nem is akar megszabadulni belőle, az sokkal veszélyesebb, mint aki tudja, hogy függő, bajban van és szabadulást keres.
Aki szabadulni akar, annak nem olyan nagy probléma, ha "kísértésnek" van kitéve, mint annak, aki nem akar szabadulni.

Te is azt írtad: "ilyenkor minden alkalom, amikor képes nemet mondani a drogra, erősíti ezt a képességét, és azt a felismerését, hogy nincs is rá szüksége." - akkor tudok nemet mondani valamire, ha alkalmam nyílik a nemet mondásra. Ha a világ túlsó felére menekülök, tehát ha "száraz" leszek, még nem biztos, hogy meggyógyulok.
A menekülésre (pontosabban menekítésre) azoknak van szükségük, akik szerint a drog egészséges. Az ilyen embereket erőszakkal is menekíteni kell a függőségüktől és tőlük is menekülni kell. Tehát távolságot tartani leginkább azoktól kell, akik nyilvánvalóan függőek, ezt nem látják be, emiatt veszélyt jelentenek magukra és másokra nézve is. (Pl. egy cukros bácsitól menekülni kell és rendőri kényszernek kell őt alávetni. Maga a függő ember az, aki veszélyes. Nem a függőt veszélyezteti a környezete, hanem ő veszélyezteti a környezetét).

Vannak olyan függőségek, amiknél az is nyilvánvaló, hogy a függőség tárgyától nem lehet elmenekülni. Ilyen pl. az ételfüggőség, a kényszeres evés. Vagy a munkalholizmus, a vásárlásfüggőség, a fitnesz-függőség, a kapcsolati függőség. Ezekben a függőségekben csak a viszonyulás beteges, de magának a függőségnek a tárgya nem eleve rossz, kerülendő dolog, mint mondjuk a kristálymet.

Lehetséges olyan világ, amiben nincs kísértés? Lehetséges Paradicsom a tudás fája nélkül?
Az emberiség története arra tanít minket, hogy a világ a kísértéssel együtt teljes, az nem hiányozhat belőle. A földi élet egyik célja, hogy megtanuljunk együtt élni a kísértéssel, megtanuljunk ellenállni neki.

Nézzük meg, hogy kerül bele egy kapcsolatfüggő a kapcsolatba. Tegyük fel, hogy épp egy nárcisztikus rosszemberrel keveredik össze. Ez hogy történhet meg? Miért nem jó emberrel keveredik függőségi kapcsolatba a társfüggő? Miért kapcsolódik pont nárcisztikushoz vagy egyéb rosszemberhez?
Mi történne akkor, ha egy társfüggő egy jó emberrel keveredne függőségi kapcsolatba?
Lehetséges ez egyáltalán?
Tegyük fel, hogy a jó ember attól jó ember, hogy ÉRDEKLI a másik. A nárcisztikus pedig attól rosszember, hogy NEM ÉRDEKLI a másik.
Tegyük fel, hogy egy jó ember elkezd randizni egy társfüggővel. Mivel ÉRDEKLI a másik, hamar rájön arra, hogy a társfüggővel valami baj van. Micsoda?
Az, hogy FÜGGŐ. A függő ember legfontosabb jellemzője az, hogy az életében első helyen a függősége áll, minden egyebet ennek igyekszik alárendelni.
Tehát a jó ember, aki randizik a társfüggővel, hamar észreveszi, hogy ő tulajdonképpen NEM IS FONTOS a társfüggő számára, tulajdonképpen alig érdekli a függőt az, hogy ő kicsoda; egyedül az érdekli, hogy a függőségét kielégíthesse.
Ezért aztán a jó ember egy idő után szépen elpárolog, és nem lesz hajlandó olyannal kapcsolatba lépni, aki őt láthatóan semmibe veszi.

Tehát hogy keveredik egy társfüggő egy nárcisztikus rosszemberrel kapcsolatba?
Úgy, hogy nem veszi észre idejében a jeleit annak, hogy a másik egy rosszember.
Miért nem veszi észre ennek a jeleit?
Úgy, hogy nem érdekli.
Tehát belekezd a kapcsolatba, és akkor már feltűnik neki.
Ilyenkor nincs nagyobb gyógyító és kijózanító erő, mintha BENNE MARAD a kapcsolatban!
Pontosan így tud a leghatékonyabban és a leggyorsabban és a legtökéletesebben kigyógyulni a maga függőségéből, ha MARAD.
Nincs nagyobb gyógyító és kijózanító helyzet egy társfüggő számára, mintha BENNE MARAD abban a kapcsolatban, amit nem élvez, tehát ami nem képes táplálni a függőségi ábrándjait, mert pontosan ebben a helyzetben képes a leggyorsabban és a legbiztosabban visszatalálni a VALÓSÁGHOZ.
A valóság pedig egy társfüggő számára NEM A TÁRS, hanem SAJÁT MAGA.
Ha kimenekül egy rossz kapcsolatból, akkor nem találja meg önmagát, hanem tovább folytatja a társ utáni hajszát.

annamanna 2014.08.24. 00:37:55

@spreadthelight: "illetve még csak annyi, hogy szerintem a társfüggés fogalmával sem vagy 100%-ig tisztában."
Ha olvastad volna ezt a könyvet: www.antikvarium.hu/konyv/anne-wilson-schaef-menekules-a-meghittseg-elol-316649
amit feljebb már linkeltem, akkor nem írnád azt, hogy nem vagyok tisztában a társfüggőség fogalmával, mivel ez a könyv pont a fogalmak tiszta definiálására törekszik. Ajánlom neked is, nagyon jó.
Az elméleti háttér mellett is azt állítom, hogy semmi szükség egy függőségen alapuló kapcsolat felbontására.
Együtt laktam egy idős rokonommal, aki 30 évig nem józanodott ki, 60 évig volt láncdohányos. A viselkedését nem ecsetelem.
Az utolsó lélegzetvételéig vele voltam. És csak örömöt és békét érzek, nincs bennem keserűség és harag, nincs bennem vád, és azt is tudom, hogy ő is boldog most, boldogabb, mint életében volt.
Azt is tudom, hogy nem vagyunk és az örökkévalóságban soha nem leszünk ellenségek. Azt is tudom, hogy rengeteget segítettünk egymásnak. Nem volt könnyű idáig elérni. Mindig lehet másképp dönteni és mindig le lehet lépni. És lehet maradni is.

Silver6300 2017.01.02. 15:09:23

Néhol mintha kevernéd az empatát az energiavámpírral. "Érzelmileg elkülönültként" mondom, hogy muszáj tőletek menekülni, különben úgy függtök az emberen, mint egy átokverte kolonc... és csak szívtok, szívtok, szívtok, és közben ugyan éreztek (valamit), de úgy gondoljátok, hogy ez valami hűdekülönleges dolog.
De azért érdekes volt olvasni, ahogy megintellektualizálgatod a saját pestisedet, és közben persze kivetíted másra azt a felelősségedet, amit felvállalni kellene. :)
Segítek: a következő lépésig juss el, amikor már nem magaddal vagy elfoglalva, hanem a másikkal.
süti beállítások módosítása